Tulajdonképpen Spielberg is azzal érvelt, hogy ez egy szerelmes történet, és hogy történetesen két nő között zajlik, tulajdonképpen mellékes. Addig igaza van a nagy amerikai mesélőnek, amíg szigorúan a műalkotást nézzük, de a mozgókép mindig is társadalomformáló, de legalábbis vitát generáló médium volt. A helyzet pedig különösen pikáns volt vasárnap, Franciaországban: miközben a fesztivál filmtörténeti jelentőségű döntést hozott (burkoltan még maga Thierry Frémaux is elismerte, hogy tavaly még talán be sem került volna a mű a versenyprogramba), a francia rendőrség adatai szerint mintegy 150 ezren, a szervezők szerint viszont egymilliónál is többen tüntettek Párizsban a házasságot és az örökbefogadást az azonos neműek számára is lehetővé tevő új törvény ellen, amelyet egy hónappal ezelőtt szavazott meg a törvényhozás. A rendbontás során mintegy négyszázan megsérültek, és csaknem negyven embert előállítottak. Ennek fényében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 66. Cannes-i Filmfesztivál és a világ talán legbefolyásosabb művészei egyértelmű választ adtak a korunkat jellemző szélsőségekre, még akkor is, ha hevesen tiltakoznak a politikai motivációk vádja ellen.

Hajlamosak vagyunk hinni Spielbergnek: tényleg csak arról van szó, hogy a művészek sokkal előrébb járnak, mint a boldog fogyasztói társadalom. Az pedig óriási fegyvertény, hogy Kechiche alkotásába nemigen lehet belekötni. Megtalálta azt a mozgóképes formát, amellyel megkérdőjelezhetetlen hitelességgel ábrázolja a humánumot: egy örök szerelemben gyökerező szenvedélyt mutat be, számos francia irodalmi utalással. Kamerájával, a nagy realizmus jegyében, dramaturgiai szempontból szinte valós időt alkalmazva olyan dolgokra összpontosít, hogy a mindenkori befogadó nemcsak átélheti, de konkrétan részese lesz a folyamatoknak, az érzelmi robbanásoknak. Mert például igenis van jelentősége annak, hogy valaki mondjuk hogyan eszik: tehát az, hogy az egyik lány imád habzsolni, az egész életéről mesél. A szexjelenetek ugyanakkor nagyon is realisztikusak, a két főszereplő semmit sem imitál, ennek ellenére a pornográfia vádja fel sem vetődhet. Meghökkentő színészi alázat táplálja a tökéletes játékot – teljesen igaza volt a zsűrinek, hogy az Arany Pálmával nemcsak Kechiche kapta az elismerést, hanem a két főszereplő, Léa Seydoux és Adele Exarchopoulos is.

Miközben az Adele élete művészi integritása megkérdőjelezhetetlen, számos érdekes „adalék” színesíti az összképet. Míg Adele Exarchopoulos igen óvatosan úgy nyilatkozott a díjkiosztó után, hogy a szexjeleneteket „szívből csinálták”, a Liberation nevű napilap bennfentes információi szerint az alkotógárdán belül nem felhőtlenek a viszonyok. Kechiche olyan intenzitással követelte meg a két fiatal színésznőtől az aktusokat, hogy a forgatás végére már az idegösszeroppanás szélére kerültek. Sőt, a két színész elmondása szerint számos jelenet végül nem is került be a filmbe, ők, úgymond, sokkal „durvább” végeredményre számítottak. (Kechiche fanatizmusa egyébként legendás, már több színésznőt röpített szakmailag a mennyekbe, ezért kockáztatják meg sokan, ráadásul lelkesen a vele való munkát.) De az is beszédes, hogy a forgatás során négy operatőrt fogyasztott el a maximalista direktor, mintegy 750 órányi anyagot rögzítettek, és ebből vágták össze a 179 perces filmet. Az meg már tényleg bizarr adalék, hogy a filmnek nincs semmilyen stáblistája, de még főcíme sincs: mint kiderült, a produkció nem fizette ki a stábot, ők most harcot folytatnak a film ellen, ezért nem lehetett senkinek sem kiírni a nevét.

Az is biztosnak tűnik, hogy a 66. cannes-i fesztivál a verseny minőségi kiegyensúlyozatlanságáról és a díjak körüli vitákról marad emlékezetes. Noha sokan lelkesedtek Joel és Ethan Coen a zsűri nagydíjával elismert Inside Llewyn Daviséért, mely tipikus, „coenes” mozi, abszurd humorral és tragikomikus központi karakterrel, de azért vannak nem kevesen, akik Spielberg döntésének hátterében a szakmai szolidaritást és a diplomáciát látják. Persze ennek szellemében nem túl szép gesztus, hogy Coenék nem jöttek vissza a gálára – nyilván nagyon el vannak foglalva –, az elismerést helyettük Oscar Isaac vette át, aki szemmel láthatóan élőben is hozta a lúzer művész szerepét.

Hasonló történetet látnak az elemzők a döntés mögött a legjobb rendezésért járó díj esetében is, amelyet a Heli című, kissé öncélú és tipikusan köldöknézős versenyfilm direktora, a mexikói Amat Escalante vehetett át. Ebben a kategóriában tavaly is furcsa döntés született, hiszen Carlos Reygadas „érthetetlen műve”, A Post Tenebras Lux lett a befutó. A Heli szinte a tavalyi provokáció megismétlése, de a hatása nem tart tovább néhány percnél. Ez így csak apró bosszúság.

Mindenesetre sokkal bátrabb döntés született a színészelismerések esetében: míg mindenki biztosra vette, hogy a legjobb férfi alakítás Michael Douglasé lesz a Behind the Candelebra című Liberace-moziban nyújtottakért, végül a Nebraska szenilis alkoholista vénemberét makulátlanul hozó Bruce Dern lett a befutó. Ő közel sem akkora sztár, és eddig főleg pszichopatákat és banditákat alakított, 1978-ban pedig Oscarra is volt jelölve Hal Ashby Hazatérés című művében nyújtott alakításáért. A Nebraskában valóban pazar, Alexander Payne rendező eddig ismeretlen mélységeket hozott a színészből elő.

Ez a lelkesedés nem mondható el Berenice Bejo alakításáról, aki a The Past (A múlt ) című Asghar Farhadi-műben vívódik két férfi, a múlt és a jelen között. Persze Bejo korrektül teljesít, de érdekes módon úgy játszik, mint egy átlagos amerikai filmszínész, főleg technikával oldja meg a feladatot. A szerep egyébként eredetileg Marion Cotillardé volt, aki Farhadi elképesztően hosszú próbafolyamatai miatt kilépett, és inkább a szintén versenyben lévő, James Gray rendezte Immigrantet vállalta el. Nem mellékesen, gyönyörű alakítást nyújt egy kutyarossz filmben – így, mondhatni, eléggé rosszul taktikázott.

A legjobb forgatókönyvnek járó elismerést a Touch of Sin (A bűn érintése) című dráma kínai író-rendezőjének, Jia Zhangkének ítélte oda a zsűri – ami már csak azért is érdekes, mert újságcikkekből ollózta össze. Hirokazu Koreeda, a Like Father, Like Son (Apja fia) direktora kapta meg a zsűri különdíját, ami afféle vigaszdíj: a mű kvalitásai alapján sokkal feljebb is végezhetett volna.

Abdellatif Kechiche az idegösszeomlásig gyötörte Adele Exarchopoulost és Léa Seydoux-t. De mindez végül fődíjat ért