Akkor egy kicsit gyanús volt, hogy azért nem lesz olyan könnyű világsztárt nevelni belőle, akármennyire szép is a hangja, akármilyen ifjú, bájos, tehetséges, pedig mintha Leonardo festette volna az arcát művészete korai szakaszában, amikor Ginevra de’ Benci portréját az utókorra hagyta.

Nem érdemes leleplezni a sztárcsináló gépezetet, igazuk van, ha azt gondolják, az önmagában még nem elég, ha valaki szépen énekel, és igazuk van akkor is, amikor megpróbálják kinyitni az ajtókat, ablakokat, hadd szóljon a zene ki az utcára, hadd akarjon mindenki egy nagy (vagy kicsi) énekesnő művészetében részesülni. Be kell fektetni, aztán vagy megtérül, vagy nem. Ezer nagy indulást láthattunk, Bartolinak sikerült, Netrebkónak szintén, Leontina Vaduva meg soha nem tört át, nem lett közügy, ahogyan Danielle de Niese is megmaradt operai belterjnek, helyes nő, csinos is, ügyes a színpadon, valamiért mégsem érdekli azokat, akiknek inkább csak a jelenléte fontos egy hangversenyen, és nem a véleménye. Megjegyzem: De Niese még volt is nálunk, és azért észre lehetett venni, hogy melyik is ő, pedig koncertszerű előadás volt.

Mindezt csak azért mondom, mert látszik, hogy Julia Lezhnevát be akarják futtatni. Miért is ne akarnák, az élete kész regény, ő a Szahalin szigeteki csalogány, két geofizikus szülő dalos kedvű kisleánya. Megnyerte a versenyeket, elnyerte az ösztöndíjakat, oktatták és ajánlják az eggyel korábbi generáció nagy énekesei, az ő esetében nyilván Kiri Te Kanawa szép sorai a legértékesebbek, hiszen kettejük repertoárja részben fedi egymást. Mire a Deccához szerződött, már túl volt az első szólólemezén, bár hogy annak a Rossini-albumnak mi értelme volt, arra nem tudtam rájönni, természeti jelenség, de nem csalogány: egy ijedt, halvérű verebecske adta elő igen korrekten, vizsga jelleggel a parádés áriákat. Az új lemez programja kifejezetten igényes, még ha nem neki köszönhetjük is elsősorban, Lezhneva az Exsultate, jubilate mellé teljes Mozart-programot akart volna, és Giovanni Antonini, az Il Giardino Armonico karmestere győzte meg, hogy inkább énekeljen különböző szerzőktől motettákat. Mindegyikben dicsérik az urat, eléneklik az alleluiát, ami önmagában is nagyon tanulságos, vajon egy szó miféle zenei folyamatokat indít el Vivaldi, Händel vagy Porpora agyában.

Csak Julia Lezhneva tűnik kissé el a saját lemezén, oldottabb,mint két éve, de nem érezni a darabok fontosságát, ahogy ezeket elénekelte, úgy énekelhetett volna egészen más műveket is. Nem kell sürgetni persze, hiszen még mindig csak huszonnégy éves, vagy talán éppen sürgetni kell, mert a hangja felső tartománya kicsit fás, levegős, száraz, ez az örök kérdés: kire mikor kell pakolni a terheket. Azt meg soha nem lehet tudni, hogy mikor van valaki a csúcson, mikor érett már a személyiség, és mikor ép még a hang, mikor nem kezdte még el a biológia a roncsolást.

Hallgatható, nem arról van szó, még élvezhető is, és amit Julia Lezhneva nem énekel el, az sokszor benne van a zenekarban, a Giardino a szokásos vehemens játékmóddal pótolja az éneklés egyformaságát, karakternélküliségét. De azért Julia Lezhnevából csillagocskát faragni – nem lesz könnyű feladat.