Pangó tangó
A Tigris és hiéna nyíregyházi előadásában meglepően sok a szerző, Petőfi Sándor szövege. Mindenesetre sokkal több, mint első hallásra gondolná, aki néhány évtizede nem találkozott a darabbal. Márpedig utoljára húsz esztendeje Veszprémben láttam Szigethy Gábor rendezésében. Katona Imre idei soproni előadására nem jutottam el. Korábban egyébként ugyanő az Universitas Együttessel adta elő a darabot még a hetvenes évek végén, és még korábban Kazimir Károly állította színpadra a Körszínházban (1967) és a Tháliában (1967 és 1972).
Petőfi szövege jól mondható és jól érthető, követhető, alig szorul javítgatásokra, hogy ne hasson régiesnek. Peer Krisztián költő, Sediánszky Nóra dramaturg és Koltay M. Gábor rendező átirata nem is nyelvi és dramaturgiai, hanem szellemi korszerűsítésre irányul. Aktualizálásnak nem mondanám azt a műveletet, amivel elsősorban a döntően politikai tartalmú jeleneteket megváltoztatták, kibővítették, az nem merül ki mai ügyekre tett célzásokban, utalásokban. Inkább azt a hármas egységet valósítja meg, amelyet már régi esztétikák is a történelmi darabok előadásának követelményeként jelöltek meg: összekötik a cselekmény, a megírás és az előadás korát.
Ez pedig szinte a teljes magyar történelmet átfogja. Annál is inkább, mert a XII. századi összeesküvők Szent Istvánra is jócskán hivatkoznak. Miközben beszédükbe vendégszövegek surrannak Adytól, Shakespeare-től, sőt Petőfitől is. Vereczkei Rita koszos, törött üvegekkel határolt, leginkább rég elhagyott munkáslakásra emlékeztető játéktere, a többnyire mai, a történelemre csak itt-ott utaló ruhái, a nemegyszer gunyoros maszkok egyaránt a játék tágas értelmezését szolgálják.
Ezer évet fog át az előadás, bár nem a szebbik, a dicső oldaláról. A történelmi szenny, a salak folytonosságáról beszél. De nem ezért tetszik igazán. Nem csak történelem és politika van benne. Sőt az átiratban talán még jobban, mint az eredetiben, a történelmi-politikai események elválnak attól a családi rémdrámától, amely a darab lényegét adná. A fattyúfiak és anyjuk apjuk kölcsönös, mindenoldalú, elementáris gyűlölködése a lélek sokkal mélyebb rétegeiben zajlik,mint a jámbor, idealista, szinte XVIII–XIX. századian utópista Vak Béla király és az ellene lázongó, érdekvezérelt főurak harca.
Koltai M. Gábor rendezésében legjobb a vad szenvedélyek lefagyasztása. A hűtlensége miatt elűzött királyné, fiai és azok apja hatalmas jégtömbként hordják magukban az egymás iránti gyűlöletet. A trónviszály szítása, árulásaik és leleplezéseik csakis egymás ellen irányulnak. A rémdráma rémbohózattá válik, de nem a szenvedélyek szokványosan gúnyolódó túljátszása révén, hanem éppen elrejtésük által. Petőfi hősei amúgy is nyíltan beszélnek, nem titkolják gonoszságukat, fennhangon vallanak galád szándékaikról. Nincs mit leleplezni rajtuk, jellemük jobban megmutatkozik, ha szenvedélyeiket természetes magatartásként viselik.
Szabó Márta bukott királynéja hidegen gyöngéd, fegyelmezetten törékeny, szeretetében éppoly tárgyilagos, mint megátalkodottságában. Vicei Zsolt érdes szavú fiú és testvér, hatalomvágy nélküli trónkövetelő, öncélúan ravaszkodó cselszövő, Schlanger András robusztusan közönyös, gazságának és közönyösségének megvallásában még szadista gyönyört is lelő férfi. Vaszkó Bence a bűnös pár másik, becsületes fia szerepében tiszta szemmel tévelyegve keresi a halált a családi és a történelmi pokolban. Fellinger Domokos nem evilági ragyogással adja a jóságos uralkodót, Vízkeleti Zsoltból könnyedén peregnek a bolond paradoxonjai.
A tragikus vég, az általános gyilkolódás csak a családi drámát zárja le. Az előadásban ez Cseh Tamás 1988-ban Csengey Dénes szövegére szerzett Kiegyezés-tangójába torkollik. A történelmi dráma örök: „egy pangó tangó, ... / Egy utolsó magjáig elszántan irtandó tangó / Egy felejthetetlen, levetkőzhetetlen tangó...”
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
