Ordas nagy kamu, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál révén bármi megtudható az előttünk amúgy teljességgel ismeretlen grúz, máltai vagy fehérorosz popzenéről. És rólunk sem tudják/tudták meg most, miféle is nálunk a pop. Azt tudták meg, hogy egy adott (vö. előválogatott) sokaságból adott időszakasz alatt a magyar nézőnek mely dal tetszett leginkább a közszolgálati televízió közszolgálatian fakó show-műsorában bemutatottak közül.

ByeAlex ekképpen nem okvetlenül a legjobb, inkább olyan, mint az egyszeri demokrácia: az idén nem találtak ki nála jobbat. Ha az alapján dőlt volna el, ki megy Malmőbe, hogy valójában mit hallgat a nép – higgyék el, még így jártunk a legjobban. A sok tényleg egészen rettenetes produkció között volt néhány kevésbé rettenetes és egy-két egészen jópofa is azért. Már jeleztük e hasábokon, hogy nálunk magasan a holland Anouk nyerte az egész táncdalfesztivált a Birds című kicsit sem táncdallal.

Az előttünk korábban fájdalmasan ismeretlen Anouk tulajdonképpen érthető módon képviselte hazáját – több helyütt azt olvassuk, hogy az egyik legnépszerűbb holland énekesnőről van szó. Ennél is nagyobb fegyvertény, hogy méltó is volt a mód, ahogyan elővezette művészetét a svéd fővárosban. Semmi manír, semmi fennhéjázás. Ahogy a költő mondja: „dísztelen, praktikus”. E jelzők illenek legújabb, Sad Singalong Songs című lemezére is, amelyen egyébként a már említett Birds is helyet kapott.

Praktikus annyiban, hogy egyetlen grammnyival sem akar több lenni, mint amennyi ahhoz kell, hogy többé-kevésbé végigzongorázzon a hideg a hallgató hátán. Már annak a hátán, aki a rendhagyó hangszínre és a melankóliára gerjed, és mi szerencsére éppen ilyenek vagyunk. Az új anyag a nyolcadik Anouk-stúdiólemez az 1997-es berobbanás óta: az énekes nevét a Nobody’s Wife című dal ültette el az érdeklődő nemzetközi nagyközönség fülében, a projekt sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azóta lényegében összevissza nyerte magát mindenféle díjakkal. Hogy a Sad Singalong Songsszal is így lesz-e, nyilván nem tudjuk, hiszen szinte még sokszorosítómeleg a lemez, de hátha. Nem lesz véletlen, az biztos.

Például az olyan dalok miatt, mint a lemezindító, állomászajjal súlyosbított Rules, amellyel az énekes előre kijelöli a játékszabályi kereteket, a Malmőben is elnyomott Birds, a visszafogott, illetve inkább lefojtott izgalommal zakatolgató Kill vagy éppen a The Good Life. A vonós szívszaggatást egyebek mellett az Only a Mother és a The Black Side of My Mind éri el, de a most nem említett dalok is működnek a tíz szerzeményt magában foglaló anyagon. Mintha a legjobban sikerült James Bond-főcímzenék kapnának egy Badalamenti-vajszínű árnyalatot, s ezáltal éppen a legidegesítőbb attribútumok tűnnének el belőlük, legelébb is az erőltetett monumentalitás.

Hát, Anouknál nincs erőltetve semmi. Az atmoszférateremtésben meglepően erős énekesnő és éppen tucatnyi főt számláló zenészcsapata ritka kellemes percekkel kínált meg minket. De nemcsak ezért illeti őket hála, hanem mert hosszú évek óta először érezzük úgy: nem biztos, hogy a sátán küldte a nyakunkba ezt az egész eurovízós löttyöt. Egy jó lemezt, illetve izgalmas, felfedezni való életművet már biztosan nyertünk.

Goldilox 2013