Persze a verseny az Arany Pálmáért még javában zajlik, a cikk születésének pillanatában még nem lehet tudni, hogy például Jim Jarmuschnak vagy Roman Polanskinak a végére hagyott dolgozata vajon megváltja-e az idei felhozatalt, amelyre egyébként továbbra is a hullámzó jelző aggatható leginkább. De már az is beszédes, hogy egy tévéfilm jelenti a program egyik legerősebb pontját, és ez akkor is ijesztő, hogy ha a rendezői székben olyan nagyágyú ült, mint Steven Soderbergh.

A neves direktornak a Behind the Candelabra saját szavai szerint az utolsó játékfilmes munkája, s ha ez nem változik, akkor idővel a filmtörténet méltó lezárásként fog emlékezni a műre, mely tulajdonképpen egy Liberace-portréfilm. A zongorista showman életének csak egy bizonyos szakaszát látjuk, amikor a nála jóval fiatalabb Scott Thorsonnal bonyolódott szerelmi viszonyba. Egyrészt ez ad a mindenkori nézőnek olyan karaktert, akin keresztül betekinthet és megértheti a művészek sokszor bizarr és akár aberráltnak is nevezhető világát, miközben Soderberghnek arra is maradt energiája, hogy a két karakter emberi aspektusait is fölvillantsa.

Mert a Behind the Candelabra dramaturgiai szempontból is nettó tévéfilm: a legtöbb jelenetben két férfi interakcióját látjuk. Persze mindez igen magas minőségben zajlik, a dialógusok pazarok, és a két főszereplő makulátlan alakítást nyújt. Michael Douglas élete talán legjobbját alakítja Liberace-ként (pedig ez a szerep nagyon könnyen elcsúszhatott volna egy rossz karikatúrába), és a szeretőt alakító Matt Damon is hibátlan. (A két szupersztár pedig a vörös szőnyegnek is igen jót tett.)

Soderberghet egyértelműen a szerelmi viszony érdekelte leginkább, és érdekes tendencia, hogy a tunéziai származású francia Abdellatif Kechiche Blue is the Warmest Colour című háromórás, leszbimozinak becézett versenyművében is ugyanezt kutatja. Az is közös pont, hogy mindkét film homoszexuális szerelmi viszonyokat ábrázol, teljes nyíltsággal és eddig nem igazán tapasztalható „normalitással”, mintha csak most ért volna el a művészet oda, hogy felesleges üzenetek nélkül kezelje a témát. Kechiche mozija – fikció lévén – úgy is működne, ha egy hetero kapcsolatról lenne benne szó, a szerelem megszületését, szárnyalását, majd fájó hiányát is olyan természetességgel ábrázolja, hogy igen nagy szavakra biztatja e sorok íróját: nem tudjuk elképzelni, hogy erről a témáról tökéletesebb mozgókép készülhetne. Egyszóval nem csodálkoznánk, ha Kechiche kapná az Arany Pálmát.

Igaz, ebbe a versenybe még beleszólhat a Hollywood aranykorát jellemző humanista filmkészítés egyetlen életben tartója, az amerikai nagymester Alexander Payne. Nebraska című versenyműve szervesen illeszkedik a rossz filmet nem nagyon tartalmazó életműbe. Ismét a kisemberek keserédes drámáját látjuk, zseniális dialógusokkal, sztármentes szereplőgárda remek játékával előadva. A fekete-fehér mozi ismét Amerika egy olyan arcát mutatja meg, amelyet nem nagyon szoktak reklámozni: egy kisvárosi közösség viszonyrendszerét és azon belül egy „természetesen hülye” család portréját. Bruce Dern alakítja azt az idős férfit, aki kap egy hazánkban sem ismeretlen marketinglevelet, amely szerint nyerhet egymillió dollárt, ha előfizet egy magazinra, meg persze, ha kihúzzák a számát.

Az erősen alkoholizáló férfi rákattan a dologra, és személyesen akarja felvenni a nyereményét, a fia pedig vele tart. Persze mindenki tudja, hogy nincs szó semmiféle pénzről, de hát nem is erről szól a nagy utazás, hanem a szeretetről, az önfeláldozásról és a grandiózus életigenlésről. Payne mozija, ha nem is tökéletes, de szépen ápolja és építi az emberi lelket, igazi depresszióűző csoda. Ezzel szemben a dán fenegyerek, Nicholas Winding Refn az idei mezőny legmegosztóbb filmjét hozta el Cannes-ba. Az Only God Forgives – Az irgalmatlan jó előjelekkel indult: a Drive után ismét az eszköztelen Ryan Gosling néz nagyokat a kamerába, miközben az öncélú és szadista erőszak csak úgy tombol a vásznon. A film cselekménye szimpla bosszútörténet, az istenfigura pedig egy bangkoki karaokézó rendőr, aki mindenkit bestiális módon megöl: van itt minden szemkiszúrástól kezdve a bordaszaggató kardcsapásokig.

Hogy hol a határ az öncélú erőszakban, arra most Az irgalmatlan a konkrét példa, bár a lapunknak nyilatkozó Refn mosolyogva csak annyit jegyzett meg: ilyen határ nincs, és nem is akarja feszegetni, mivel se koncepciója, se célkitűzése nincs. Az már csak hab a tortán, hogy a direktor a görög mitológiát és a Hamletet is beleszőtte a filmbe, ám ezeket a párhuzamokat kicsit túlzónak tartjuk lévén lufiüres a dramaturgia: semmilyen művészi kvalitást nem láttunk a műben. Egyszóval, a dán direktor blöffje most nagyon nem jött be. Az ilyen mozikat elnézve gondolkodhatunk el azon, vajon Thierry Frémaux mit láthatott benne, hogy versenybe hívta, miközben olyan bravúr, mint a J. C. Chandor rendezte All is Lost, csak speciális gálavetítést kapott.

Ez a kis remekmű teljes játékidejében az Indiai-óceánon játszódik, ahol egy férfi hajótörést szenved a vitorlásával, és az életéért küzd. A főszerepet alakító Robert Redford nagyon régen volt ilyen jó, miközben ez a szerep nem kis fizikai megterheléssel is járt: mindent pillantásokból, arc- és testjátékból tudunk csak meg, hiszen a filmben nincs dialógus, csupán egy „God!” meg egy „Fuck!” mondat hangzik el, illetve robban ki a karakterből. Nagy erénye a műnek, hogy mellőzi a hollywoodi giccseszköztárat, például Redford nem veszi elő a gyerekei képét, hogy elsírja magát. Csupán túl akarja élni. Furcsa, hogy egy stúdiófilm a lényegről is tud szólni. Egyszóval, még van remény a filmművészetben.

Abdellatif Kechiche rendező (balra) leszbimozinak becézett filmje esélyes az Arany Pálmára