Ebben a status quóban némi kockázatot jelent a filmváltozat, amennyiben hű az eredetihez, mert szembesülni kényszerít a művel, régi magunkkal, találkozás egy fiatalemberrel, de nem feltétlenül azzal a lelkessel, aki zavarba hoz a rajongásával, hanem az igazi önmagunkkal, aki esetleg sokkal ostobább volt, mint ahogyan emlékeztünk rá.

Romain Duris, Audrey Tautou és Omar Sy

Akárhogyan is: Michel Gondry filmje hű az eredetihez, mégpedig nagyon ravasz módon hű. Nemcsak azt vette észre a rendező, hogy eljött az idő, annyit változtak a filmes lehetőségek, hogy a Tajtékos napokat újra meg lehet csinálni, vagy egyáltalán: most végre meg lehet csinálni, amit mondanak benne, azt képpé lehet változtatni, de azt is tudja, hogy attól még a könyv egy régebbi világból szól hozzánk. Nem elég bedobni a technikát, eltüntetni, amit nem kell látni a nézőnek, szürreálisnak lenni, szédültnek és agyamentnek, de a technikát úgy kell alkalmazni, hogy őrizze a régi időket, szaggasson a trükk, látszódjon a műanyag, a díszletjelleg, műpókháló, stoptrükk, ami persze sokkal ravaszabb annál, amilyennek látszik. A tükrözés tükrözésének tükrözése, így vág vissza vagy oda az európai film az amerikai álomgyárnak. Mi nem álmokat forgatunk, hanem filmeket.

Ha csak ennyi volna az élmény, boldogan ünnepelhetnénk a francia filmet, saját anyagból, saját sztárokkal, saját filmet készítenek. Csak az a baj, hogy mégis csak meg kell nézni azt a saját filmet. Ami mindösszesen 125 perc, önmagában is érthetetlen burjánzás, szívesen nézek klipeket, de nem két órán keresztül. Szívesen nézem Audrey Tautout is, csak nem akkor, amikor egyre inkább öreganyám-formára változott, és mégis kislánykodik, szemet mereszt, pillog, és félrehajtja a fejét – nem áll már jól neki. A többi saját nevelésű filmsztár közül az ember valószínűleg Omar Syt várta a legjobban, hogy vajon az Életrevalók után milyen lesz egy kevésbé hálás szerepben, de nem lesz benne semmilyen, túl sok látvány van körülötte ahhoz, hogy színészként is mutatni tudjon valamit.

Nyilván nincs értelme azt mondani, hogy a látvány volna ennek a filmnek a halála, hiszen az eredeti regény is képekkel dolgozott, na meg azzal a meggyőződéssel, hogy az olvasó fantáziáját stimulálja, olyat kap, amit máshol nem, olyat lát, amit józan fővel aligha. Ha mindez mozivalósággá válik, akkor már csak a rendező kapott az izgatószerből, mi már az ő álmait látjuk, a svábbogárként szaporodó, majd újra egyesülő ajtócsengőt, a szalagon haladó írógépeket, amelyek lapjára mindenki odaírhat egy félmondatot, két-három szót, aztán a gép halad tovább. A szemünk annyira jóllakik a sok varázslattal, hogy már nem is vágyik másra, mint fekete betűkre a fehér papíron, Európa Zsebkönyvek, hátha most sikerül.

Tajtékos napok
Forgalmazza az MTVA