Bár istenigazából nem fair, hogy efféle legeket osztunk, hiszen nem hallottunk minden egyes mondatot, és nem hallgattunk végig minden egyes meghívottat a második, immár ötnaposra duzzadt Hay Fesztiválon. 

Ennek oka talán az időzítés, hiszen csak a legoptimistábbak gondolhatták úgy, hogy a kultúrát szerető közönség szempontjából szinte mindegy, hogy egy ilyen rendezvény épp a pünkösdi hosszú hétvégére esik vagy mondjuk szeptember végére, amikor már mindenki ki van éhezve valamilyen jó kis könyves eseményre. Arról nem is beszélve, hogy így beszorítva a könyvfesztivál és a könyvhét közé, amikor csak úgy zúdulnak a könyvek és a nagy formátumú szerzők, nem is tűnik annyira fontosnak. Pedig nagyhírű fesztivál ez még nagyobb szlogennel (Képzeld el a világot) és még nagyobb hírveréssel (újra lejegyezhettük, hogy Bill Clinton szerint az elme Woodstockjáról lenne itt konkrétan szó).

Péntek este Marcus du Sautoy brit matematikust a CEU telt házas auditóriuma hallgatja, Kraussra kicsit már ritkulnak a sorok, holott az idei Hay Fesztivál egyik húzóneve ő, a külföldi irodalmi kontingens sztárja, akinek ráadásul három regénye is olvasható magyarul. És a kérdésfelvetés is izgalmas: mintha romlana az amerikai irodalom általános helyzete és vele a státusza is. Az utóbbi húsz évben csak elvétve került író a Time címlapjára, miközben a negyvenes-ötvenes években szinte állandó szereplői voltak a kitüntetett közéleti helynek.

Miközben egyre többet hallani, hogy Európa a világ irodalmi központja, az USA pedig egyre elszigeteltebb, annak is betudhatóan, hogy egyre kevesebb világirodalmat fordítanak. Arról nem is szólva, hogy Toni Morrison óta nincs amerikai Nobel-díjas, pedig ő is lassan húsz éve vihette haza az egyik legnagyobb irodalmi elismerést. Krauss ügyesen ellavírozik a válasz elől, Nobelt lassan nem kiugró irodalmi teljesítményért osztanak elsősorban, hanem valamilyen politikai megfontolás áll a háttérben, és ez bizony baj. És a Time címlapjának sincs már akkora jelentősége, miközben valóban veszítettek státuszukból az írók, ám ez világjelenség, nem csak az Egyesült Államokra jellemző, bár ott különösen. Egyre nagyobb teret kap a populáris és az eladható kultúra, a digitális kor embere mintha elvesztette volna a hosszan tartó koncentrálás képességét, és ez bizony nem kedvez a bonyolult könyveknek. Csakhogy azokat a könyveket is meg kell írni, amelyeket nem vagy alig olvasnak.

A kérdésre akaratlanul Esterházy is felel a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy egész más nap délutánján. (Épp Torinóból és Prágából érkezett haza a fesztivál miatt: előbbiben a rangos Mondello-díjat, utóbbiban a Harmonia Caelestis cseh változatát vehette át.) Úgy tapasztalja, hogy csökkenőben van a kortárs irodalom radikalizmusa. Inkább az intelligens szórakoztatás felé tart, mely trendet mi sem jelzi jobban, hogy az utóbbi húsz évben nem látni a könyvek fülén azt a szót, hogy „bonyolult”. A kiadók szinte irtóznak attól, hogy így tüntessenek fel egy művet, miközben az irodalmat elvileg épp azért tartjuk, hogy a maga komplex mivoltában tárja fel a világot. És ettől még lehetne szórakoztató is. Hiszen az igazán nagy művek rendelkeznek azzal a furcsa és nagy képességgel, hogy a maguk bonyolult egyszerűségével szólítják meg az olvasóikat. Miközben egyetért nagynénjével, aki nem szereti az olyan műveket, amelyeket össze lehet foglalni egy mondatban.

Persze tökéletes regény nincs, mondja Krauss. A regény ugyanis olyan, mint egy ház, amelyben folyton elromlik valami, tönkremegy a zár vagy a csap, és szerelőért kell küldeni. Nem tökéletes, mégis kiválóan el lehet lakni benne. Íróként viszont egyre inkább a kérdések érdeklik, és nem a válaszok, s egy jó regény bizonytalanságot tart fenn az olvasóban. A tökéletes regény azt a hatást kelti, hogy ki vagyok zárva belőle, teszi hozzá, és bár nagy a csábítás, íróként akkor sem tud válaszokat felajánlani. Krauss egyébként a költészet zártságából menekült a próza felé, mert mindig is a szabadság érzetére vágyott. Épp ezért választotta annak idején az irodalmat is.

Vagy épp az írás öröméért, mondja Esterházy, akinek nagyon pontos válasza van arra, mi kell ahhoz, hogy valakiből író legyen: „nem tudom”. Az viszont biztos, hogy a tehetség, a jó tollúság, a fogalmazás képessége nem elég.

Negyvenévnyi tudás és idő az íróasztal mögött sem ér semmit, amikor új regénybe fog. Thomas Mann-nal szólva író az, akinek problémát okoz a nyelv. Akinek nem okoz problémát, az vagy olvasó, vagy újságíró. S hogy mégis mit üzenne a fiatal szerzőknek? Erre új regénye (Egyszerű történet vessző száz oldal) első és valamilyen csoda folytán utolsó szavát ajánlaná: örülni.

Kevésbé derűs témáról beszélt igen oldottan Jaap Scholten. Ő azt a történelmi éjszakát dolgozta fel (’49. március 3.), amikor egyetlen este alatt öt-hatezer embert telepítettek ki Erdélyben: földbirtokosokat, arisztokratákat, nemeseket. A kényszerlakhelyeket és munkatáborokat megjárt túlélőkkel, ötven személlyel készített interjút és írt belőlük könyvet Báró elvtárs címmel. Pontosabban Comrade Baron címmel, mert az idős nyilatkozók elég határozottan elzárkóztak attól, hogy a könyv magyarul vagy románul jelenjen meg. A Romániában mindmáig kényes témának számító eseményekről szóló könyv Hollandiában nagy sikert aratott (tizenegyszer nyomták újra, és húszezernél több példányban kelt el, rangos elismeréseket is begyűjtve), még Beatrix holland királynő is gratulált. A hazai olvasók viszont egyelőre csak angolul juthatnak hozzá a Corvina Kiadó jóvoltából. Pedig Scholten célja épp az volt, hogy eltüntesse a történelem vakfoltjait, mert épp ezek segítségével lehet a legkönnyebben manipulálni az embereket.

Nicole Krauss szerint nincs tökéletes regény