Azon már meg sem lepődünk, hogy minden éjszakára jut egy szállodai rablásról szóló tudósítás, miközben a The Hollywood Reporter című szaklap a Cannes-ban fellelhető prostituáltakról közöl négyoldalas összefogó cikket. (Állítólag ötventől egészen ötvenezer euróig ível a fesztivál idején az árskála.) Egyre intenzívebb a koldusok jelenléte is, és már rég nem érdemes magyarul elutasítani őket, abban bízva, hogy ezzel könnyebben elodázhatjuk a fizetést, mert könnyen előfordulhat, hogy magyarul is kapunk választ. A huszonegyedik századi téboly érzését aztán még megfejelte a néhány nappal ezelőtti majdnem terrorista merénylet. Miközben a palotába menet már egy zsömlét is elkoboznak a belépésnél, a Canal+ szabadtéri tévéstúdiójához mindenki odamehet: nem csoda, hogy egy férfi ezt kihasználva riasztópisztollyal kellőképpen megfuttatta a népet. A pánikot egyébként a rendőrök generálták, akik úgy látták, hogy gránát is van nála – a férfiról időközben kiderült, hogy nem terrorista, hanem szimpla futóbolond.

A „másik” fesztivál viszont maga a világ legnagyobb kulturális rendezvénye, melynek idei versenyprogramja leginkább a kiegyensúlyozatlanságáról lesz emlékezetes. Ott van például a japán Takashi Miike Shield of Straw (Szalmapajzs) című thriller-akció darabja, mely a legrosszabb hollywoodi B kategóriás kliséket vonultatja fel, vagy a francia d’Arnaud Desplechin Jimmy P. című drámája, mely maga a megtestesült unalom: egy indián férfi és a neves francia etnográfus és pszichiáter, Georges Devereux (aki valójában erdélyi származású, és Dobó György volt az eredeti neve) beszélgetéseit taglalja kíméletlen részletességgel. Méghozzá úgy, hogy a két főszereplő, Benicio Del Toro és Mathieu Amalric tökéletesen eljátszik egymás mellett.

Sokat kritizálják a fesztivál művészeti igazgatóját, Thierry Frémaux-t a szelekció miatt, különösen a Miikefilm apropóján. Talán egy kicsit joggal is, különösen, hogy egy jó japán film is versenyez idén az Arany Pálmáért: Hirokazu Koreeda Like Father, Like Son (Apja fia) című, lassú csobogású drámája két házaspár életét mutatja be. Mindkettőjüknek van egy-egy hatéves fiúgyermeke, de a családi békét felrobbantja, hogy kiderül: egy ápolónő annak idején elcserélte a két gyereket. A két pár úgy dönt, hogy lassú lépésenként visszacseréli őket, de végül kiderül, hogy a szülői érzelmek és felelősség esetében nem a vér szava a legfontosabb. Az elemzők szerint ez a mű akár komoly díjra is esélyes a konzervatív ízléséről híres Steven Spielberg vezette zsűrinél.

Ugyanakkor nem volna fair csak fanyalogni, hiszen egészen remek pillanatok is adódnak a versenyben. Például a két cannes-i kedvenc, a háromszoros Arany Pálma-díjas Ethan és Joel Coen újmozija, az Inside Llewyn Davis a testvérpár életművének erősebb darabjai közé tartozik. A hatvanas évek elején játszódó film középpontjában a címszereplő fiktív folkzenész áll, aki a tipikus nyomorgó művész: nincs hol laknia, nincs még télikabátja sem, de nem adja fel a zenélést, mert a vérében van. Persze itt most inkább tragikomikumra kell gondolni, mintsem egy száraz drámára, egyszóval a megszokott „coenes” stílus teszi a filmet igazán egyedivé és élvezetessé. Így pedig nem is annyira zavaró, hogy legalább nyolc szívet melengető népdalt előadnak a műben. A szereposztás pedig tökéletes: a címszerepet alakító Oscar Isaac pazar játékát olyan sztárok „kísérik”, mint Carey Mulligan (aki sokkal jobb most, mint a rendezvényt nyitó A nagy Gatsbyben) vagy Justin Timberlake, aki nagy tehetséggel alakítja saját maga énekesi karikatúráját.

A szelekció kettőssége egyébként szinte mindennap nyomon követhető. Teljesen felesleges, narcisztikus mozi például a Castle in Italy (Az olaszországi kastély) című Valeria Bruni Tedeschi-mű, mely arról akar minket meggyőzni, hogy a gazdagoknak is kifejezetten nehéz az életük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a színész-rendező a saját családja portréját készítette el nem kevés pénzből, és majdnem mindenki saját magát alakítja benne (Carla Bruni karaktere viszont fájón hiányzik), komolyan felvetődik a kérdés, érdemes-e ilyen filmet csinálni –cannes-i jelenléte pedig pláne megkérdőjelezhető.

A társadalomkritikát művészi szinten végül Paolo Sorrentino hozta el Cannes-ba a The Great Beauty című frenetikus alkotásával, mely az első igazi szenzáció a versenyben. A sajtóvetítés óta már nagyon sokan Arany Pálmát követelnek az olasz auteurnek, és nem kevesebbet állítanak, mint hogy megszületett 2013 Rómája – amivel természetesen Fellini klasszikusára utalnak. A párhuzam nem alaptalan, de Sorrentino műve sokkal játékosabb és kevésbé kiábrándult a nagy elődjéénél. Számos természetfeletti és szürreális jeleneten keresztül mutatja be a modern olasz társadalom összes anomáliáját, de szűkebb értelemben véve az újgazdagok világára koncentrál. A főszerepet játszó Toni Servillo egy írót alakít, aki isteni tehetséggel negyven évvel korábban megírt egy regényt, de azóta nem volt képes a következőre. Magának a filmnek nincs igazán „lejegyezhető” cselekménye: fogalmazzunk úgy, hogy csak megtörténik a mozgóképes csoda, ez Sorrentino rendezői bravúrja. Az pedig, hogy mit jelent a film metaforikus szinten, jelesül, hogy milyen szépségről szól a cím, mi az, amit Sorrentino és karakterei keresnek, nos, ez túlmutat egy szimpla tudósítás határain.

Cannesból jelenti kiküldött munkatársunk.

Paolo Sorrentinónak (a képen balról a második) már most sokan fődíjat jósolnak