Bartha József díszlete egy erdélyi anziksz. Ez áll keretben a színpadon, majd amikor megnyílik, mögötte ugyanez látható három dimenzióban. Fenyők és szarvasok festett idilljébe olvad a lepusztult háztartás, a pusztuló emberi világ. A természet és a giccs közönye sérthetetlen, miközben mögötte folyik a létharc. Történetesen a helyi hatalomért a hivatalban lévő korrupt, alkoholista, lelki rokkant polgármester és egy erőszakos, mindenkit rettegésben tartó, vadnacionalista fatolvaj rabló között. A polgármester hivatala és vele fizetése, s főképp a vesztegetési pénzek elvesztésétől félve, feljelenti ellenfelét. Az ügyek kivizsgálására érkező ravasz román rendőr azonban az ő ügyeit vizsgálja, és csak úgy mellesleg egy családon belüli gyilkosságot is felderít. De némi alkohol hatása alatt, elég óvatlanul, kikotyogja felfedezéseit, mire a két derék magyar megöli. Igaz, akkor már rég nem a jelen bűnökről, hanem ezer év történelmi sérelmeiről van szó. Tudjuk, a lét határozza meg a tudatot, a tudatalattiból meg azt, ami éppen feltör belőle.

A Tháliában a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje keretében játszott marosvásárhelyi előadásban azonban nem a darab az igazi meglepetés. (Főképp nem annak, aki látta a tavalyi POSZT-on felolvasó színházi formában vagy a Szkénében Csizmadia Tibor rendezésében, aki korábban a Pinceszínházban a Bányavirágot is színpadra állította.) Sokkal inkább Sebestyén Aba rendezői elképzelése. Miután tavaly a Bányavirággal hatalmas sikert aratott, meg sem próbálta ugyanazt megismételni. (Bár ez a Bányavirág nemzeti színházi változatában sem sikerült igazán.) Mélyebb rétegeket keresett az új történetben. A groteszk bohózatról az emberi tragédiákra próbálta áttolni a hangsúlyt. És ezzel nem kis kockázatot vállalt. A biztos sikert hozó röhögést apránként a néző arcára fagyasztva, eléggé sokáig hagy bizonytalanságban, hogy mit is látunk. A faarccal elmondott poénok közt lassan haladó dialógusokba szinte idegen elemként ékelődik egy-egy fergeteges félreértés-sorozat. A kiröhögésre beállított néző nehezen áll át együttérzésre, megértésre, fájdalomra.

Végül is Szakács László alakításán múlik, hogy felfogjuk, ez előtt a szerencsétlen kis ember előtt, aki vagy iszik, vagy gyermekkori trauma következtében a libákat hajkurássza, semmi egyéb lehetőség nincs, mint a polgármesteri hivatal a vele járó korrupcióval. A román rendőr halálával végződő merész hazardírozásával az ő élete is véget ért, mindenét elvesztette. Nagy Dorottya a testvére szerepében megkérgesedett, kiaszott lelkű jóasszonyként követi végig a rémdrámát, Ördög Miklós Levente a harciaskodásban elvadult, nacionalizmusra specializálódott gengszterlélek tömör kivonatát adja. Czikó Julianna e. h. a faluból Olaszországig menekülő új nemzedék morális közönyével villan a színre a polgármester lánya szerepében. Bányai Kelemen Barna román rendőre otthon is szeretné érezni magát, meg idegen is magyar faluban, van benne némi többségi magabiztosság és bizonytalankodó leereszkedés, amúgy bizonyára rendes ember. Az alakításért a színészt a román színházi szövetség, az UNITER legjobb mellékszereplő díjára jelölték.

Bányai Kelemen Barna és Szakács László