Ligeti György Két kánonjának egyikét és az A csitári hegyek alatt című népdalt a Krétakörrel korábban több projektben is együtt dolgozó Incze Zsóka választotta, és ő tanította be az ad hoc kórusnak. A ritkán énekelt Ligeti-művet a természetszimbolika miatt szemelte ki, a folyó, a hegy, a víz, a nyugalom, a csendesség, az egyensúly fogta meg benne. Úgy érezte, ezek az elemek kölcsönhatásban állnak egymással, éppen úgy, hogy az minden embernek optimális lehet. A csitárit – amelyet először csak a kar, majd az összes demonstráló elénekelte – pedig azért szemelte ki, mert a szomorúság, a mély fájdalom kifejezése ott rejlik minden hangban. Lebeszélte ugyanakkor a demonstráció szervezőit a Serkenj fel, kegyes népről és Beethoven Örömódájáról, mivel egyiket sem tartotta a megmozdulás szellemiségével összeegyeztethetőnek. Úgy vélte, túl vidámak, ujjongók.

A lelkes önkéntesek mellé amatőr együtteseket is várt Incze Zsóka. Ígérték is magukat, számítottak is rájuk, mégis ilyen-olyan-amolyan – ideológiai, szervezési vagy úgynevezett egyéb – okokból, az utolsó pillanatban mind lemondták a fellépést. Hogy érdemes volt-e több emberre számítani, akár az éneklésben, akár a demonstrálásban, nem fontos. Igen pontosan jegyezte meg a NolTv Örömzene, öröm nélkül című videójának kommentelője: „Zenélni-énekelni vagy akár némán felvonulni olyan a mai Magyarországon, mint az a gesztus, amikor virágot dugunk a ránk meredő puskacsőbe.”

A megmozduláson nem kerültek elő politikai rigmusok, senki senkinek nem nyújtott át petíciót, még az sem zavarta a szónokokat és az éneklőket, hogy a minisztériumban szombaton nem dolgoznak. Legfeljebb az ipari kamerák képe és a sajtó híradása nyomán tudhatják meg a potentátok, hogy mi történt. Mert változást sürgetnek, akik szombaton a hangjukat adták, akár énekben, akár szóban. Főleg azok, akik a művészet és az oktatás területén tapasztalják, hogy vészesen apadnak az állami források, vagy mindkét területet veszélyezteti a megváltozott jogszabályi környezet. A változáson sem szimplán a politikai pártok cseréjét értik a tiltakozók, hanem annak szeretnének véget vetni, hogy akár egy szervezet, akár bárki a közéletből meghatározhassa, ki a magyar ember, és ki a magyar művész.

Gulyás Márton (Humán Platform-Krétakör) Bibó István politikai tízparancsolatát idézte: amikor az önkény, az egyéni érdekek elkezdik felülírni a közérdeket, és erőszakosan teret nyernek, akkor a józan, belátó embereknek kell cselekedniük. Éppen ezért indult el az a demonstrációsorozat, amelynek a szombati dalolás csak az első része volt. Következő vasárnap Közös ország, közös iskola címmel újra összegyűlnek, június 2-án, a pedagógusnapon pedig a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szervez tüntetést. „A szabad, autonóm intézményekért, a kultúrpolitikai döntések átláthatóságáért nem törődünk bele az állami önkény térhódításába” – jelentették ki a Ludwig Múzeum lépcsőfoglalói, akik ismét hangsúlyozták, hogy nem a múzeum két igazgatójelöltje közül akarják ők kiválasztani a „jobbat”, inkább azt kérdezik: a „nyertesnek” miféle legitimitása lesz a titkosított döntési folyamat és a megkérdőjelezhető szakmai javaslat után?

Az Igazgyöngy Alapítvány munkatársa, Ritók Nóra a demokrácia és a szegregáció összeegyeztethetetlen fogalmáról beszélt. Arról, hogy ahol a „nyomor” szervezi az életet, a „nincs” határozza meg a gyerekek gondolkodását, ott csak az integráció segíthet. Volt pár év, mikor elindulhatott az elkülönített oktatás felszámolása, állami segédlettel, uniós normához igazodva, most viszont visszarendeződünk – állítja. A mélyszegénységben élő, zömében roma gyerekek oktatásával újra szabad utat kap a szegregáció, ráadásul ideológiát gyártanak hozzá a szeretet nevében, mondván, ha maguk között vannak, nem csúfolják majd őket. Ritók szerint kizárólag a vegyes csoportban eredményes a tanulás, mert a másság megtapasztalására mindkét félnek szüksége van.

Fischer Ádám karmester a Magyar Művészeti Akadémia jogi helyzetéről beszélt. Ha ez csak az ország belügye lenne, nem szólalna fel – mondta –, mert nem tartja etikusnak, hogy külföldön élő, alkotó művészként beleszóljon abba, ami az itt élők bőrére megy. De az MMA nem belügy, mivel az Európai Unió egyik tagállamában egy bevallottan nem semleges világnézetű szervezet – törvények révén, alkotmányba írva – jogot kapott arra, hogy a művészetre szánt állami támogatások elosztásában meghatározó szerepe legyen. Ez szembemegy az európai és a művészeti függetlenség elveivel, és automatikusan a tiltakozókkal való szolidaritásra készteti az európai művészek közösségét és a nemzetközi jogvédő szervezeteket, amelyeknek Fischer is tagja. Ha ebben nem történik változás – hívta föl a figyelmet –, a nemzetközi tiltakozások folytatódnak. Azt is hozzáfűzte: tévesen hiszi a kormány, hogy csak az ellenzéki értelmiségiek panaszkodásáról van szó. A külföldiek enélkül is tudják, mi történik Magyarországon. Ráadásul minél több magyar teszi nyilvánvalóvá a nemtetszését, annál árnyaltabb, jobb lesz az ország megítélése. Ezért ostoba, káros az MMA elnökének és néhány tagnak afféle kijelentése, amelyben nemzetellenesnek, árulónak tekintik, aki a kormányt kritizálja. Mert mit mondana Fekete György Bartók Bélára, aki szintén külföldre ment, és keserű szavakkal éppen azt a kormányt támadta, amelyiket most az új alaptörvény rehabilitál és legitimnek ismer el?