Aki nagyon finnyás, mondhatja, hogy a jelenet jobban illene Brahms Német requiemjének szcenírozott változatába, vagy akármelyik operába, ahol több halott is marad a színen, mert itt pont egy sincs, sőt arról beszélnek a haláltalanok, hogy nem is lesz, de a magam részéről nem szívesen mondanék le erről a jelenetről. Vagy akár a többiről. Aki még mindig finnyás, az hozzáteheti, hogy mintha nagyobb szerep jutna a látványnak, mint az értelemnek, de olyan körülményeket teremt Anger Ferenc és a látványfelelős, Zöldy Z. Gergely, amilyenek között elő lehet adni a darabot, illetve amiért érdemes bemenni a színházba.

Kevésbé finnyásan még azt is lehet mondani, hogy nagyon sok dologról derül ki menet közben, hogy nem csak szép. Például babákat hurcolásznak át a színen az első jelentben, szép, szép, de nem látni az értelmét, amíg meg nem látjuk a második jelenetben, hogy Naxosz ma már jól menő fürdőhely, ott döglenek a tengerparton ezek a pucér férfiak, aki már átélte, tudja, milyen nagyon egyedül lehet lenni, ha az ember körül csak a bőrük barnulására koncentráló lények találhatók.

Végtelenül szomorú darab az Ariadné Naxoszban, és ez a végtelen szomorúság köti össze a két részét, a szorosabb értelemben vett történetet és a bevezetőt. A komponista a szíve vérével írja csodálatos dallamait, de nem tud próbálni a hegedűsökkel, mert azok épp a vacsorához szolgáltatnak zenét. Egyébként is mindegy, utána vagy előtte vígoperát terveznek, tánc, tűzijáték, a Komponista őrző a vártán, nem tudja, kinek adja majd a fáklyát, nem tudja miért, hiszen a mecénás azt mondja, fogd be a szád, ki vagy fizetve. Annyira ki vagy fizetve, hogy még egy kis kérésem van: játsszátok együtt a tragikusat és a vígat, mert kilencre vége kell lennie a darabnak (egyébként körülbelül vége is van), oldjátok meg. De hogy oldjuk meg, Ariadné egy kopár szigeten van, mit keres ott a víg Zerbinetta, meg a négy táncos kollégája? Oldjátok meg. A Komponista beleegyezik, majd visszavonná a szavát, legyen ennek vége, rántja össze a függönyt, bal és jobb kezével, de a függöny hirtelen szétnyílik, a zeneszerző repül fel az égbe, és egy reccsenéssel szétszakad, nem a függöny, az ember, ó, nem sikerült neki megoldania a színház kétarcúságát, sajnáljuk.

Mert végtelenül vidám darab is az Ariadné Naxoszban, a legtragikusabb pillanatban is jönnek a festett arcú bolondok, hogy ne tessék már itten izélni, ez csak színház, nézzetek már magatokra, a primadonna, aki tiltakozik, hogy nem lép egy színpadra ezekkel a közönséges lényekkel, egy házmesternő, cigarettázik, és szállodából ellopott fürdőköpenyt visel. És ezt is át tudja adni a darab első része a másodiknak, az antik történetnek: miután Ariadné lelki-szerelmi eksztázisban omlik Bacchus karjaiba, Zerbinetta kommentál, egyik pasi helyett jött a másik, ilyen az élet.

Ilyen az opera is, bár a végtelen valahogy hiányzik az előadásból. A magam részéről ezt Héja Domonkos karmesternek rovom föl, pontosan az, amitől olyan életszerű és valószínűtlen a darab, hogy pillanatról pillanatra kell a szélsőségekig ugrani, az nincs még a kísérlet szintjén sem megmutatva. Elég kézenfekvő mentség erre, hogy éppen elég nehéz enélkül is a zenei anyag, furcsa kis rezzenéseket kell megmutatni a zenekarban, szólni is kell meg hallgatni is, a női főszereplőknek a lelküket is ki kell énekelniük, örülünk a tisztes helytállásnak, a többit meg talán megoldja a színpad. A hölgyek mindenesetre kiéneklik a lelküket, Szabóki Tünde most is lenyűgözően állóképes, Rácz Rita meg lenyűgözően nőies, mosolygós, bájos, úgy viszik ketten a hátukon a darabot, mintha ez még öröm is volna számukra. Még egy harmadik hölgy is fontos, a Komponistát éneklő Vizin Viktória, akinek nagyon szép a hangja, kicsit talán túlságosan is vibrál, és az éneklési fegyelem nem engedi az érzelmi szélsőségeket, de arra végül is ott a primadonna-szubrett páros. A férfiakról nehéz ennyi jót mondani, a vendégtenor, Thomas Piffka olyan, mintha magyar volna, a Táncmester Megyesi Zoltán szerencsére tolószékben táncmesterkedik, így kevésbé tűnik föl, hogy ez azért nem szép éneklés, a kisebb szerepekben pedig néha elég aggasztó a helyzet mindkét nem képviselőinél. Viszont van egy vendég prózaművész is, szerencsére, Franz Tscherne igazi bécsi dialektussal beszél, nem kell elszenvedni valami szörnyű, akcentusos gágogást, végül pedig igazi bécsi eleganciával lövi főbe magát. Nem mondom, hogy feltétlenül hiányzott a befejezéshez, de ha már szerződtetve van, legyen övé az utolsó gesztus. Az Ariadné pedig, az évad csaknem utolsó bemutatójaként végre azt hozza, amit szeptember óta vártunk: a megemelt költségvetés egyértelműen művészeti értékké változik. Lehet, hogy ebből az egy bemutatóból korai trendeket megállapítani, épp úgy véletlen ez is, mint a Hunyadi minden szempontból elfogadhatatlan minősége, de az a dolgunk, hogy reméljünk. A halál meg arasson másutt.

Nagyon sok dologról derül ki menet közben, hogy nem csak szép