Öreg rock

2013-05-17

Mikor az ember elkezdett rockzenét hallgatni, fiatal volt. Fiatalok voltak a rockzenészek is. És maga a rockzene is fiatal volt. Meg a magnózás, a sztereó lemezjátszó, a hosszú haj, a tarka ingek, a filozófia, a baloldal, a művészet. Még a béke is fiatal volt.

Jövőképek zajában éltünk, vad ritmusokra dobogott a szívünk. Egy más élet reszelős dübörgése, az értelmes szabadság gitárszólója volt a kábítószerünk. De nem több. Végigcsápoltuk az életünket, miközben mindennel megalkudtunk. És eljő az öregkor. Mi legyen most?

Semmi. Elővesszük a régi lemezeket. Örömmel, de sokszor titokban.

Nosztalgiakoncertekre járunk. Lelkesen, de szégyenkezve. Lehet ezt még? Figyeljük, mit csinálnak őszülő bálványaink. Hátha megint utat mutatnak. Lássuk!

A Rolling Stones Martin Scorsese filmjében arra ösztönöz, meg kell őriznünk magunkat. Mick Jagger ugyanúgy rohangál a színpadon, mint ötven éve: mérges, dacos kedvességgel rángatja magát. Megkapó a kitartása, de nem igazán jó nézni: múmia, fiatalosra szárított arcán halálfélelem vibrál.

Egész más hatású a Led Zeppelin 2007-es koncertjéről készült film. Elegáns, letisztult, életvidám. Page, Plant, Jones és az elhunyt apja örökébe lépő Jason Bonham meri vállalni az időmúlását, és így meg tudja őrizni ifjúkorunk minden szépségét. De nem a lázongást, hanem a teremtés vágyát. Most érződik igazán, hogy az ő zenéjük nem korszerű, hanem újszerű volt. Külsőségekben annyira őrzik csak imázsukat, amennyire hatvan fölött lehet. Mert azért nem a hosszú haj, nem a farmer, nem a félmeztelen felsőtest meg az ugrálás a lényeg. Hanem egy új hangzás, egy új zene megalkotása. Nekik sikerült. Milliók számára csináltak eleven kortárs zenét a divatelemekből, amivel lökést adtak a zene mélyebb élvezetének irányába is. Talán nekünk, a lusta rajongás rabjainak is lenne még pár évünk valami hasonlóra.