MAGAZIN: A művészek jeleket hagynak maguk után, kivéve talán az erőművészeket. Pedig igencsak meghökkentő dolgokat művel.

NICK ÁRPÁD: Már egészen kicsi koromban elhatároztam, felnőttként különleges dolgokat fogok csinálni. Hiába lettem bőrdíszműves, igazán a sportpályákon éreztem otthon magam. Gerelyhajítóként kezdtem, aztán birkózó lettem, majd erőemelő, végül erőművész. Erőemelőként fekve nyomásban kétszáznegyven kilóig jutottam. Egyszer befeküdtem egy kisebb autó alá, feltoltam, és addig tartottam a magasban, amíg kicserélték a kerekét. Erőemelőként is szereztem bajnoki címeket, szkanderversenyzőként is, végül jöttek az extrateljesítmények. Foggal húztam kamionokat, egy 230 tonnás hajót, aztán mozdonyt, autóbuszt, villamost. Még egy 18 tonnás repülőgépet is. Hatalmas járműveket húzogatni vagy vasat hajlítani nem annyi, hogy valaki erős és kész. Ilyesmit csak úgy lehet megcsinálni, ha az ember egy pontba tudja sűríteni az összes valaha megélt érzését: a düheit, a szenvedéseit, az örömeit. Egyébként azért lettem sportoló, hogy a szüleimnek bebizonyítsam: tanulni ugyan kevésbé szeretek, de nem az utcán fogok kallódni.

MAGAZIN: Pedig az utcai kallódásoknak is lehet értékes végeredményük. Frankl Aliona esetében mindenképp.

FRANKL ALIONA: A legjobb fotók tényleg akkor készülnek, amikor az ember csak úgy csavarog az utcán, és felfigyel erre-arra. Egyszer az Andrássy úton, az egykori balettintézet kőből készült, angyalszerű lényeit fotóztam, mert észrevettem, hogy miként változikmeg az alakjuk, egész lényük, amikor a napfénymegfordul körülöttük, és percenként más szögből világítja meg őket. Mutattam egy közelben lakó ismerősömnek, aki elcsodálkozott, hogy milyen szép, és azt mondta, hogy bár naponta sétál előtte, neki még sohasem tűnt fel.

MAGAZIN: Az embereknek mifelénk leginkább a hiány tűnik fel. Amikor valaki vagy valami már nincs.

FRANKL ALIONA: A pestieknek például természetesek voltak a város kicsi műhelyei, amelyekben az órás, a cipész, a szikvízkészítő vagy a babajavító dolgozott. Tudatosan fotóztam ezeket,mert benne volt a levegőben, hogy rövidesen már nem lesznek. És nemcsak a műhelyek voltak érdekesek, hanem a mesterek történetei is. Az egyik műhelyben francia nyelvű rádióadó szólt, a másikban a bőrdíszműves szabad perceiben a Harry Pottert olvasta eredeti nyelven. Megesett, hogy háromszor mentem vissza valakihez, háromszor hallgattam végig az egész dinasztia történetét, de a mester végül nem engedte, hogy lefényképezzem. Egy másik helyről meg egyenesen kizavart egy idős úr. Azt kiabálta, hogy menjek onnan, mert ott már csak a halál van. Ekkor egykét hónapig nem is vettem fényképezőgépet a kezembe.

NICK ÁRPÁD: A fotóművész szép képeket hagy az utókorra, de az erőművész nem sok jelet tud hagyni maga után. A rekordjaimat majd megdöntik, engem meg elfelejtenek. Legfeljebb szereztem egy-két felemelő pillanatot az embereknek. De azért a művészet által hagyott jelek sem mindig olyan bonyolultak, mint hisszük. Egyszer megkértek, hogy nyissak meg egy kiállítást, kicsit zavarban voltam, mert arra gondoltam: hogy jövök én ehhez, hiszen nem értek a művészethez. Végül elvállaltam, és a megnyitón csak annyit mondtam, amit én, mint néző gondolok a képekről. Kiderült, hogy a jelenlévők ezt sokkal jobban szerették, mintha egy művészettörténész mondott volna zöldeket és lilákat, amiből egy kukkot sem értenek, unatkoznak és még butának is érzik magukat. A művészet mégiscsak embereknek szól, nem?

FRANKL ALIONA: Mindenképpen. A fotogramjaimból rendeztek egy kiállítást Szentendrén. A megnyitó után egymás után jöttek hozzám a látogatók, és azt kérdezgették, miről szólnak ezek a képek. Aztán amikor elkezdtem mondani, hogy ezek a fényképezőgép nélkül, labortechnikai eljárással készült furcsa képek miről szólnak, akkor közbevágtak, hogy ugyan már, ne beszéljek, nem is erről szólnak, hanem arról vagy amarról. Volt egy képem, amelyen egy angyalszerű lény húz felfelé egy csomó egyforma figurát. Volt, aki azt állította róla, hogy ez maga a születés, más meg éppen azt, hogy ez maga a halál.

MAGAZIN: Mindkettőjük életében fontos szerepet játszott Oroszország.

FRANKL ALIONA: Az enyémben mindenképpen, hiszen ott születtem, egy Novocserkaszk nevű városban, a Fekete-tenger mellett. Később szüleim egyetemi tanulmányai miatt Moszkvában éltünk. Különben kicsi koromtól kezdve nagyon sokat rajzoltam, sőt, tulajdonképpen nem is nagyon beszéltem, inkább rajzokon keresztül kommunikáltam a világgal. Akik ismertek azt gondolták, hogy biztosan valamiféle művész lesz belőlem, aztán Magyarországra kerültem az ELTE bölcsészkarára, angol–orosz szakra. Végül fotós lettem.

NICK ÁRPÁD: Én egy ideig tiszteletbeli orosz voltam. Egyszer meghívtak Amerika legnagyobb utazó cirkuszába, a Ringling Brothers Barnum and Baileybe, ahol másfél évig szerepeltem. A fogaimmal vasat hajlítottam, és egy kerekes kocsin álló, öttonnás elefántot húztam odébb. Ott ragasztották rám a Nyikoláj művésznevet, mert „nagy orosz medveként” akartak eladni. Ez eleinte nagyon zavart, mert nem elég, hogy mindenféle csillogó gúnyákba öltöztettek, úgy éreztem, ezzel még a személyiségemet is elvették. Amúgy pedig szerettem az orosz kollégákat, nagyon kedvesek voltak. Mindig meghívtak a családi ünnepeikre is. Gyakran szóltak oda előadás után: Nyikoláj! Midnight party!

MAGAZIN: Utazásai közben biztosan sokat fotózott.

NICK ÁRPÁD: Nem fotóztam. Szerintem a képek legjobb tárháza az emberi agy. Tulajdonképpen egész életemben egyetlen kapcsolatom volt a fotózással, de arra nem vagyok nagyon büszke. Általános iskolás koromban, a suliudvaron újságpapírba csavart diafilmekből füstbombákat csináltunk. És még talán annyi, hogy a rekordjaimat sokan fényképezték, mert a különleges pillanatokat mindenki haza akarja vinni emlékbe. Frankl Aliona nem a különleges pillanatokat fotózza, hanem az időt. Amikor kávéházakban, temetőkben fényképez, vagy amikor régiműhelyekben, régi korok mestereit, vagy Budapest különleges népművészeti emlékeit, a téglarajzokat örökíti meg. Frankl Aliona nem a különleges pillanatokat fotózza, hanem az időt. Amikor kávéházakban, temetőkben fényképez, vagy amikor régiműhelyekben, régi korok mestereit, vagy Budapest különleges népművészeti emlékeit, a téglarajzokat örökíti meg.

FRANKL ALIONA: Vannak a városban olyan régi téglafalak, amelyek tégláiba jeleket, üzeneteket karcoltak egykor, és mára ott van bennük az egész történelem. A Nagyvásárcsarnok külső falán, a felújítás előtt láthatók voltak ábrák, szövegek még az 1800-as évek elejéről is. A XIII. kerületben, a karmelita templom oldalán vagy az ELTE Múzeum körúti oldalán, van olyan tégla, amelyikre rajzoltak grafitceruzával, véstek érdekes ábrákat, üzeneteket szöggel, van ott portré, tányérsapkás váltóőr, ilyesmik. A János kórháznál még egy az 1800-as évekből származó hálálkodó levél is: „Kedves János kórház! Kívánok minden betegnek jobbulást!” És ezek nem egyszerű kis firkálmányok. Ezek az utókorra hagyományozott jelek.

NICK ÁRPÁD: És mennyi minden lehet mögöttük! Ráadásul észre kell venni őket. Régen nagyon szerettem Budapesten felemelt fejjel sétálgatni, és nem csak akkor, amikor valami nagy teljesítményt vittem véghez. Szerettem a házak homlokzatának díszeit nézegetni, szerettem a Margit híd környékét, ahol gyerekkorunkban úsztunk a Dunában, a Rózsadombot, a Gül Baba türbéjét, ami mindig olyan titokzatos volt. De különösen az Astoria környékét imádtam, a Jégbüfé feletti épületet.

FRANKL ALIONA: Én annak az épületnek egyszer fenn voltam a tetején. Művészekről készítettem egy fotósorozatot, és azt kértem, hogy ők találják ki a helyszínt. Barabás Márton képzőművész azt szerette volna, ha a Jégbüfé felett, az épület tetején fotózom. Kicsiny Balázs egy cipészműhelybe vitt el, a Szemző Tiborral az úttörővasúton utaztunk, Király Tamás pedig azt kérte, hogy a Szabadság hídnál készüljön a kép, merthogy neki nagyon fontos a szabadság.

MAGAZIN: Nick Árpádot hogyan fotózná le?

FRANKL ALIONA: Nem vagyok sportfotós, tehát nem sportolás közben. Őt is megkérném, hogy találja ki a helyszínt. Egyébként biztosan Kispestet választaná, hiszen ott él, sőt, úgy tudom a kerület díszpolgára is.

NICK ÁRPÁD: És most mégsem Kispestet választanám, inkább az előbb sorolt gyerekkori emlékeim alapján Buda valamelyik részét.

FRANKL ALIONA: Egyébként az interneten láttam az Árpiról egy fekete-fehér képet, westernkalap van a fején, úgy néz ki rajta, mintha a Dallasból lépett volna ki.

NICK ÁRPÁD: Az a kép tényleg jó. Tizenhat évvel ezelőtt készült. Ezt a kalapot akkor vettem, amikor a Ringling cirkuszban dolgoztam. Százötven dollárba került, de nem bántam meg. Sőt. Vettem még egy westerncsizmát is, mert az egyik artista kollégám gyűjtötte az efféle cuccokat, és nekem nagyon megtetszettek. Akkoriban viseltem is: egy magyar, aki orosz, de azért egy kicsit amerikai…

MAGAZIN: Ha már a Dallast említette, mindketten szerepeltek néhány filmben.

NICK ÁRPÁD: Először a Kontrollban játszottam, ott a „nőmet” molesztáló figurát kellett elhajítanom messzire, mondjuk, nem volt nagy feladat. Koltai Róbert Világszám című filmjében klasszikus erőművészt alakítottam, csíkos kezeslábasban, harcsabajusszal. A bajusz annyira tetszett, hogy meg is akartam tartani, de a sminkes visszakérte.

FRANKL ALIONA: Én Dárday István és Szalai Gyöngyi Filmregény – Három nővér című filmjében szerepeltem, valamint egy Balázs Bélá-s filmben, amelyik egy házibuliról szólt. Már csak arra emlékszem, hogy az akkori fiúmmal kellett csókolóznom, ami eleinte jó feladatnak tűnt, csakhogy három órán keresztül vették fel a jelenetet, és a harmadik óra végén már inkább olyan volt, mint egy rekordkísérlet.

MAGAZIN: Tényleg nincs az ajtaján névtábla?

FRANKL ALIONA: Tényleg nincs. Mégpedig azért, mert úgy érzem, hogy én csak egy vándor vagy egy átutazó vagyok a város életében. Akárcsak a házban vagy a lakásban is, ahol lakom.

NICK ÁRPÁD: Mondjuk, tény, hogy amilyen törékenyek és átmenetiek vagyunk az életben, annyira magabiztosak. A legtöbb embernek meg sem fordul a fejében, hogy egyszer az ő életének is vége lesz. Szerintem különben az élet a művészeknek kedvez. Mert az ő számukra valahogy nincs idő. Vagy van, de nem számít.

FRANKL ALIONA

SZÜLETETT: 1954. december 26-án Novocserkaszkban. FOGLALKOZÁSA: fotográfus, tanár. 1980-ban szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1986 óta állít ki rendszeresen itthon és külföldön, többek között Bécsben, Párizsban, Prágában, Dubrovnikban, Tokióban. Főbb sorozatai: régi mesterségek, mesterek, Budapest, fotogramok, régi téglák, kávéházak, a Duna. Jelenleg NKA-ösztöndíjjal a görög katolikus egyházról készít sorozatot.

NICK ÁRPÁD AJÁNLJA

KÖNYV: ANTOINE DE SAINT EXUPÉRY - A KIS HERCEG

Mondhatnánk mese. De sokkal több.

FILM: MILOS FORMAN - SZÁLL A KAKUKK FÉSZKÉRE

Megható, megrázó, nem csoda, hogy kapott néhány Oscar-díjat.

ZENE: AC/DC

A kemény rock mesterei. Albumaik az első harminc év alatt hozzávetőleg 200 millió példányban keltek el!

FRANKL ALIONA AJÁNLJA

KÖNYV: GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ - SZÁZ ÉV MAGÁNY

Márquez könyve 35 nyelven, összesen több mint 30 millió példányban jelent meg világszerte.

FILM: JIM JARMUSCH - ÉJSZAKA A FÖLDÖN

A világ öt nagyvárosában egy időben játszódik az öt, véletlenszerűen egymáshoz kapcsolódó történet. Jarmusch klasszikusa.

ZENE: MARIANNE FAITHFULL – ROCK-SANZON DALAI

Egy elképesztő hang, amelyet kétszer is hallhattunk már Budapesten.