Csík25 - Folyamatos újrahasznosítás
Aztán képzelje el, hogy mit tenne, ha ez a transzcendens feljebbvaló egy szép napon azt ajánlaná, felejtsük el az elmúlt negyed évszázad magyar történetét, illetve írjuk át: ezentúl a Csík Zenekar negyedszázadának története legyen a nagy közös narratívánk. Mi azt ajánlanánk, ha érkezik egy ilyen ajánlat, bólintsanak rá. Habozás nélkül.
Így sem volna éppen tündérmese az elmúlt huszonöt év, hiszen Csík János bandája számára is nehézségekkel volt kikövezve az út. De hát mégiscsak egy sikertörténet tárul a szemünk elé, ha végigtekintünk a zenekar múltján. Spórolni kéne a nagy szavakkal, de ahhoz a meséhez hasonlatos a sztori, amelyben a kis szabólegény elindul, és nem nyugszik addig, amíg el nem nyeri azt a fele királyságot – pedig a könnyelmű ígéretét többször is megbánó király folyamatosan újabb és újabb akadályokat gördít elé.
A szívós munkáról van itt szó.
A kecskeméti gyökerű Csík Zenekar elérte például, amit egyébként kevesen a vidéki bandák közül: nemcsak bekerült a rendszerint fővárosi együttesek által dominált budapesti táncházi szcénába (vö. vízfejű ország), de a visszaemlékezők – és a dolgok jelen állása – szerint állta is a versenyt „a pestiekkel”. És, ugye, nem az a legény, aki adja, hanem. Az 1988-as indulás után öt évvel készült el az első lemez, a Boldog szomorú dal – azóta pedig néhány évenként üzembiztosan számíthatunk egy-egy új Csík-lemezre, legutóbbi, a 2011-es Lélekképek, ha jól számoljuk, már a tizenegyedik volt a sorban.
Az ezredfordulón – több sikeres külföldi koncert után – a komplett világnak is megmutathatták magukat Sydney-ben, az olimpiát kísérő kulturális fesztiválon ugyanis ők képviselték a hihetetlenül színes és izgalmas magyar népi kultúrát.
Alig van zenekar, amely ennyi idő alatt ne esett volna át néhány tagcserén – a Csík sem kivétel. A jelenlegi felállásban a zenekarvezető Csík János mellett Barcza Zsoltot, Bartók Józsefet, Kunos Tamást, Majorosi Mariannát, Makó Pétert és Szabó Attilát találjuk, ez a csapat érte el a legnagyobb sikereket, bár a banda nevével is fémjelezhető áttörésben nyilvánvalóan a lemorzsolódóknak is jutott némi szerep. Áttörés? Nem jut eszünkbe jobb szó arra, amit a Csík országos szinten művelt egy olyan világban (jaj, már megint a nagy szavak!), ahol korábban százezrek, ha nem éppen milliók gondolták, hogy a népi kultúrával, művészettel, a népzenével foglalkozni, mindezekért lelkesedni egész egyszerűen: ciki. Vagy inkább: nem is gondoltak semmit erről az egészről, eszükbe sem jutott „a népdal.” Hiszen a korszellem leginkább az eldobható, az aktuális divatokra alapozó előadóknak, illetve az ő gazdáiknak kedvez(ett). Hogy hová, milyen mélyre ejti vissza a divat az egyszer csak felkapott, majd elengedett tucatartistákat – nem most fogjuk megfejteni. A folyamatos újrahasznosítás viszont nagyon fontos fogalom a Csík Zenekar kapcsán: történetükből az derül ki, hogy egy sokak által porosnak, avíttnak vélt kultúra is meg tudja találni lelkes, egyenesen rajongó közönségét, ha jól nyúlnak hozzá. Ők pedig többnyire jól nyúltak hozzá, s még ha előfordult is, hogy – mint egy korábbi, egyébként alapvetően méltató cikkünkben írtuk –, a giccshatáron túli produkcióval kínálták meg a közönséget, mindig volt erejük korrigálni, hitelességük így sosem szenvedett nagyobb csorbát. Akkor sem, amikor az autentikus játékmód, hangzásvilág mellé a mai ember számára könnyebben befogadhatót, meg- és átélhetőt emeltek. És látták, és láttuk, hogy ez működik. Nagyon is működik.
Nem az a legnagyobb siker, hogy a Most múlik pontosan című Quimby-dal az ő előadásukban volt egy ideig a legnépszerűbb magyar dal a YouTube-on (és ők egészen biztosan nem használtak klikknövelő praktikákat, na pláne, szoftvereket). És nem is az, hogy lényegében az összes fontos szakmai elismerés mellé az idén a Kossuth-díj, a lehető legrangosabb magyar művészeti elismerés is odakerült a vitrinbe. A legnagyobb siker, hogy ma nagyságrendekkel többen tudják egy népzenészekből álló társaság nevét, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Meg az, hogy talán az iskolában így-úgy megtanult néhánynál (kevésnél) több népdal mocorog az emberek fejében.
Boldog születésnapot!
