Az egykoron a Magyar Nemzet túlhevülten háborgó, tanult szakíróját undorral eltöltő, tabusértő May B nem pusztán becketti ihletésű darab, hanem maga Beckett. A különleges minőségű előadó- és táncművészeket fölvonultató, 1981-es klasszikus élő tudósítás arról a peremlétről, amellyel foglalkozni keveseknek támad gusztusuk. Szembesíteni a romlással, a torzsággal, a vegetációval, az enyészettel, az öregséggel önmagában provokációnak hat a múló idővel hősies hiábavalósággal hadakozó, esztétizáló táncszcénában. Marin hajdani, termékeny lázadása ebben állt: sallangtalanul, hitellel megmutatni mindazt, amelynek elleplezése-tagadása a hagyományosan a testi szépséget hirdető, egyre irgalmatlanabb fizikai teljesítményt, kunszto(ka)t követelő, szépelgésre fogékony műfaj lényege.

A felütéskor részlet csendül fel Schubert Téli utazásából, melyet fülsértő sípolás követ. A lassacskán láthatóvá váló, hosszú-hegyes, turcsi és disznóorrú, egyengöncöt viselő alakok egyaránt lehetnek egy büntetőtábor foglyai, elmegyógyintézet lakói, katasztrófa vagy ellenséges támadás túlélői. Kopott hálóruháikban katonazenére, dobpergésre, csatazajra csoszognak, kúsznak-másznak, szökellnek, gurulnak, lépkednek-mozognak tökéletes szinkronban; majd Beckett kedves muzsikájára, A halál és a lánykára tusakodnak, harcolnak, háborúznak, kötnek békét. Egymásra támaszkodva húzzák le a cipőjüket, nyögnek, röfögnek, lihegnek – tetőtől talpig befedi őket a szálló fehér por. A sivár, monoton, álomtalan létbe infantilis derű vegyül: az öt férfi és öt nő pajkos gyermekként pacsizgat, duhajkodik, taperolja-elégíti ki, harapdálja magát és a másikat; a keserű örömkeresést, a kurta-gyors, közösségi aktusokat pityergés követi.

A mesteri mozgásnyelvű egyfelvonásos második részében színre érkeznek a becketti figurák: Pozzo pórázon vezeti Luckyt, jön Hamm és Clov, Vladimir és Estragon, Krapp etc. Eztán következik a leghosszabb finálé, melyet valaha láttam. A viseltes, molyrágta öltözékben betotyogó páriák ki-be jönnek és mennek az ajtókon, motyóikat, bőröndjeiket cipelve, akár az örök vándorlásra ítélt, csak a magányukhoz ragaszkodó menekültek, hontalanok. Eközben a Jesus’s Blood Never Failed Me Yet (Jézus vére sohasem csalt meg) szól Gavin Bryars 1971-es feldolgozásában. Az öt sort mániásan ismétlő balladát egy idős, ismeretlen, londoni hajléktalan énekli, ami ugyanolyan szimbolikus erővel bír, mint amikor A kintornás tétel hangzik el a Winterreiséből. A torokszorító, Möbius-szalagszerű kompozíció emellett eszünkbe idézheti Az utolsó tekercset, amelyben az elmúlt esztendő történéseit minden születésnapján magnóra mondó, hatvankilenc éves Krapp visszahallgat egy három évtizeddel korábbi felvételt, de az emlékeiből, egykori önmagából már semmit sem ért.

A szüntelen az elmúlás és a szeretetéhség körül keringő opus az aggkor, a kiszolgáltatottság, a nyomorúság, az elesettség egyszerre szakrális, groteszk, apokaliptikus tablója. Marin bölcsességgel, mély humánummal, karcos humorral áthatott, lenyűgöző szakmai-intellektuális teljesítménye óriás költemény a törékenységről. A süllyedő hajón fivéreink, nővéreink és a mi kifosztott, becsapott, kudarcos énünk. Nincs zsibongás, kiáltozás; az illúziótlan itt a vége („Fini”, majd befejezésül: „C’est fini”) kivételével egyetlen szó sem hangzik el. A tánctörténelemmé nemesedett, ám a döbbenetesen eleven May B addig érvényes, rendít meg és vigasztal, amíg lesznek az Isten által elhagyott, mégis Istenre (Godot-ra) váró megszomorítottak.

Compagnie Maguy Marin: May B Trafó

Az 1981-es előadás