Megszólaltak a néma gyerekek
Nem igazán vesznek tudomást róla, hogy miattuk jöttek el sokan a Lehel téri Csarnok Galériába. Szentannai Adrián és testvére, Adrienn egy speciális intézményben, a III. kerületi Szellő utcai EGYMI-ben (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény) tanulnak, mindketten autisták. A fiú 14, a lány 16 éves. Verbálisan nem kommunikálnak a környezetükkel. Néha elismételnek ugyan egy-egy hallott szót, de ha jelezni akarnak valamit a többieknek, mutogatással vagy kis képes kártyák segítségével közlik.
Egy ideje azonban sokat elárulnak magukról szavak nélkül is. Mindketten tagjai annak a fotószakkörnek, amelyet ebben a tanévben indított az iskola értelmileg sérült és autista gyerekek számára. Koncz Dezső logopédus-fotográfus, a szakkör vezetője szerint sérült fiatalok körében hasonló fejlesztéssel – a fényképezés alapjainak megtanításával és a rendszeres fotózással – idehaza még senki sem próbálkozott. A kísérletet a FotóSarok Vizuális Szolgáltató Központ támogatja: a cég három, cserélhető objektívvel rendelkező digitális fényképezőgépet, valamint fotósmellényeket, kitűzőket, jegyzettömböket, mappákat adományozott az iskolának. Szándékosan választottak olyan csúcsminőségű gépeket, amelyekkel automatikusan nem lehet jó fotókat készíteni, ezt előbb meg kell tanulni.
– Tíz gyerek jár a szakkörre, közülük négyen váltak szenvedélyes fotóssá, de leginkább épp a két szótlan diákot, Adriennt ás Adriánt ragadta magával a dolog – mondja Koncz Dezső.
– Adriánnal például előfordult, hogy az utcán odalépett egy számára ismeretlen emberhez, és kivette a kezéből a gépét, hogy kattintson néhány kockát. Nem volt könnyű elmagyaráznom a megdöbbent férfinak, hogy a fiú nem akarja ellopni a fényképezőt, csak autistaként nem érzékeli a korlátokat, és igyekszik mindig azt csinálni, amihez kedve van. Adrián sokszor gép nélkül is „fotózik”: ha meglát valami számára érdekeset, téglalapot formál az ujjaival, és a nyelvével csettint, mintha exponálna.
Faragó Ferenc gyógypedagógus, autizmus-szakértő szerint a testvérek által készített fotók zárt világba engednek bepillantást. „Nekik más srófra jár az agyuk, számukra az ép emberek tűnnek furcsának és bizarrnak. A képeikkel most kinyitottak egy olyan kaput, amelyen keresztül talán jobban megérthetjük egymást.”
A testvérek fotói nagyon eltérnek egymástól. Adrienn főleg saját magát fényképezi, a tárlaton tizenkét önarcképe látható. Mindegyiken más-más arckifejezést vesz fel, mintha valamiféle bemutatót tartana. Koncz Dezső a lány édesanyjától tudta meg, hogy a grimaszok, a torz arcok valójában Adrienn kedvenc mesefiguráit idézik fel, így kelti életre a mesékből általa ismert alakokat. Számos képen viszont a saját szépségét próbálja hangsúlyozni. „Fontos jelzés ez, ebből tudhatjuk, hogy már nőként tekint magára, érdekli őt a nőiessége, miközben erről más módon soha nem kommunikál” – mondja dr. Gundáné Szántó Katalin, az EGYMI igazgatója.
Adrián egész más utat járt be. Saját magáról egyáltalán nem készít képet, sőt eleinte egyetlen ember sem szerepelt a fotóin. Kezdetben mindenben csak a sötétet, a szürkét, a pusztulást látta meg. Bomladozó házakat, leszakadt redőnyöket, kidobott ócskavasakat, rácsokat, falfirkákat örökített meg. Fokozatosan fedezte fel a fényt és a színeket, majd megjelentek a fotóin az iskolatársai is. „Az autisták közül sokan nem fogadják el a testi érintést, ám ezek a képek mintha azt jeleznék, hogy Adrián kíváncsi ránk, nyitni akar felénk” – véli az igazgatónő. Miközben Adriennt nem érdeklik különösebben a fotókészítés technikai rejtelmei, Adrián folyamatosan kísérletezik, új és új beállításokat próbálgat. Gyakran odaül a számítógép elé, nézegeti a saját képeit, és kitörli azokat, amelyek nem tetszenek neki.
Koncz Dezső azt mondja, komoly feladat elé állították őt a Szentannai testvérek. A fotózással kitörtek az eddigi zárt kis világukból, ami nagy előrelépés. Ugyanakkor annyira felszabadította őket az élmény, hogy most sokkal nehezebben kezelhetők, mint korábban. A pedagógus szép kihívásnak tartja, hogy megteremtse a kettő közötti egyensúlyt.
