Össze nem illő pár
Miklós immár megszokott technikája teszi ezt, a vászonra akvarellel festés, amelyet korábbi kiállításain már megismerhettünk, és amely eszközt valóban vén keleti mesterek avatottságával és alázatával használ. Öt ilyen vakkeretre feszített vásznat támasztott egymás mellé, amelyeket természetesen nem lehet feltekerni, de amelyek fehér háttéren fehér ünnepélyességgel, ha tetszik, a természeti valóság öntudatos fenségével emelkednek a magasba.
Ágak nincsenek, a lombkorona levágva, ellenben a cím (Természetes fehér – festett fekete) ellenére a kéreg jellegzetes mintái olyan gyanítható barnákból csomósodnak, a fajtára jellemző vízszintesek olyan tünékeny szürkékből ismétlődnek, ami – ismét egy jobb híján segédfogalom – az oroszok nyírfaköltészetével vetekszik. Miklós Hajnal mégsem növényeket fest, mondjuk, Csapody Vera ihletett szakavatottságával. Erre nemcsak bizarr, a ma használatos módon félrevezető címadásai utalnak, hanem a címek melletti vásznak is. Belső kék: ez egy-egy törökülésbe záródó lányalak, talán akt, de mindenképpen víziószerűen, könnyedén áttetsző, és a Belső zöld II. is egy lehajtott fejű, szépséges lánygombolyag.
Elhisszük a festőnek, hogy csak színeket fest, akkor is, ha a csupakék képen lapos tetejű ház látható derengő ablakokkal, fölé magasodó mesterien festett fákkal és a sokféle kékből némi alkonyhangulat kerekedik ki. És persze nem hisszük el, ha a Belső kék sorozat VII. darabja két kopár fa közé épített furcsa hidat, kékségében is egy novellára való finom történést mutat. Az ellentmondás alighanem azzal a feltételezéssel oldható fel, amely a festő három évvel ezelőtti, több figurát és szituációt felsorakoztató tárlatán kínálkozott. Nevezetesen, hogy Miklós Hajnal a maga módján a festésben festéssel kétkedők mai táborába sorolható.
Elsőnek mindez vadul és oktalannak hangzik, hiszen nyilvánvalóan semmi köze a reakcióként elnagyoltan dolgozókhoz és képtáblát felszabdalókhoz, de a szkepszisnek, a hagyomány iránti meglazult bizalomnak, a művészet átértelmezésének más eszközei is lehetnek. Miklósé az óvatos elbizonytalanítás, a mesteri csendesség. A ház ablaka talán dereng és az elmosódó fák talán alkonyt mutatnak, a kuporgó lányok nem tudni miért húzódnak össze, a nyírfatörzsek szépségesek és megfoghatatlanok. És ha még mindig maradna bennünk kétely a kétely iránt, fedezzük fel a Kopogtató titkos alakját. Ezen a képen is nyírfatörzs, és látszólagos főszereplője egy tényleg távol-keleti igénnyel megfestett sárgásfejű, fekete csőrű harkály.
És csak ha kigyönyörködtük magunkat az egyszerre természethű, mégis stilizált figurán, csak akkor vesszük észre azt a fehér háttérre csaknem fehérrel festett nőalakot, amely ennek a költői kettősségnek, az egész hiszek-nem hiszek ambivalenciájának a megszemélyesítője. Ha meggondoljuk, a kiállítótárs, az ugyancsak harmincas szobrász Majoros Áron Zsolt maga is a tradíciót opponálja. Nőaktjait, hasonlóképpen kuporgó nőjét acélcsíkokból hegeszti és a hagyományossá kerekedő testeknek Horizont, Horizontok címet ad, vörösréz és ólomlemezekből megtévesztő paprikafüzért domborít-fest, fából faragott klasszikus Vénuszát hátul meghagyja faszobornak, elől bevonja fénylő-elidegenítő szilikonnal.
Hogy a kettős tárlaton az Össze nem illő pár cím, az északi reneszánsz, kivált az idősebb Cranach kedvelt ellentéte jut az eszünkbe, az éppen azért van, mert a kép- és a szoborkínálat még nem eléggé össze nem illő. Az utóbbi durvasága, ígért szabálytalansága az acélfiguráknál – bocsánat – unalmas, a szögekből összeállított, Welcome feliratú lábtörlőnél egyelőre geg, akárcsak a tölgyből faragott, acélszögekkel riogató Könyv. Általában több az ötlet, mint a mű, ami fiatal szobrász esetében egyáltalán nem hátrány, Majorosnál pedig mindehhez hozzátudhatjuk, hogy egyébként fában, fémben, kőben egyforma biztonsággal dolgozik. Az út a színtiszta acél Posztamens felé vezet, amely úgy válik hófehér talapzatból rozsdás, ellenséges űrré, hogy egymaga a plasztikai tiltakozás.
