Az alkotói pálya szinte eleve ki volt jelölve neki, hiszen édesanyja költő, ír édesapja kiadóként tevékenykedik, míg bátyja, Rollo néven pedig a Faithless körül sertepertélt producerként. Ezek függvényében már érthető, hogy Dido szerzői és énekesnői szárnyait az elektronikus banda körül kezdte el bontogatni. Sokan még ma is inkább a Faithless kapcsán ismerik (One Step Too Far), ami ma már némiképp igazságtalan, hiszen ’99-es debütlemezéből, a No Angelből csekély 21 millió példány fogyott el. Persze kellett ehhez a rádiók által agyonjátszott, és a szerelmes filmek betétdalaiként gyakran forgalmazott megasláger, a Here With Me.

Az ábrándos, bársonyosan ringató hangú énekesnőt egyből magához ölelte tehát a világ kényeztetésre vágyó fele. A folytatás nem is volt kérdéses, 2003-ban már a Life For Rentnek örülhettünk, amely szintén remekül fogyott, és a két album számos díjat és szakmai elismerést hozott neki. Csakhogy a 2008-as, harmadik albuma (Safe Trip Home) túlságosan biztonsági játékra emlékeztetett, és olyannyira ábrándosan töprengő volt, hogy brit doktorok mindmáig ezt ajánlják kóros kialvatlanság ellen. Talán emiatt is várt majdhogynem hat évig, hogy újra visszatérjen a pop kíméletlen kritikusokkal szegélyezett világába.

Annyit már most elárulhatunk a negyedik sorlemezről, hogy valahol a kirobbanó első időszak és az álmosító folytatás között helyezkedik el. Persze Didótól sosem vártunk üvöltő rockzenét, de annyit mindenképpen szerettünk volna, hogy úgy három dalonként felébresszen mély és komoly szendergésünkből. Most sikerült. A 11 dalos Girl Who Got Away pofás lemez szerelemben vagy annak hiányában szenvedő polgártársainknak. De a szőrösebb szívűek is tehetnek egy próbát. Az első, akusztikus gitárral felvezetett, és immár lassan szakítós slágerré játszott dalból (No Freedom) kiderül, hogy bizony nincs szerelem szabadság nélkül, de kapaszkodjanak meg, szabadság sincs szerelem/ szeretet nélkül.

A prünnyögős felütés után viszont az elektronizált címadó dal már pezsgőbb folytatást ígér (csak ki kell várni), persze Dido-féle léptékben. De ebben a dalban már sokkal több minden történik, mint a harmadik lemezen összesen. A Kendric Lamar rapbetétjével feldobott Left Us Move On elvezet a Blackbird reggeli kávénak is beváló lüktetéséig, és akkor máris elérkezünk az album legslágeresebb daláig, az End Of Nightig. A dolgozat első fele tehát máris túlteljesítette előzetes várakozásainkat, másképp fogalmazva: így már érdemes visszatérni. És ez akkor is igaz, ha a búcsút sosem mondták ki. Ennyi mozgalmasság után talán jól is esik a Sitting On The Roof Of The World kislányos hangú töprengése, tartaléklángon.

A Blackbird méltó párja a Love to Blame vagy a szintúgy elektronikusan földobott Go Dreaming. Álmodozni tehát még lehet, szerencsére nyitott szemmel. A szomorú magányballada, a Happy New Year a kedvesnek intett utolsó búcsú. A Loveless Hearts röviden még fönntartja az érdeklődést, hogy végül a Day Before We Went To War legyen az utolsó, nem túl szívderítő poén. A Dido-rajongók boldogan rejthetik párnájuk alá a lemezt, hiszen Karthágó királynője fel is támadt és meg is halt kicsit a kedvükért. És lassan várhatjuk az ötödik albumot.

Forgalmazza a Sony Music