Túlélték a saját halálukat is
Ma már nem könnyű elképzelni azt az időt, amikor az együttes frontembere még divattervezőnek készült (így találhatott rá a magazinra), és a London mellett fekvő Basildonban négy fiatal már a harmadik zenekar megalapításába ugrott bele, mert a korábbiak enyhén szólva sem keltették fel az érdeklődést. De hát a sors tudta, hogy mit csinál. Úgy rendelte, hogy Vince Clarke (helyére később az együttest meghatározó Alan Wilder került), Andrew Fletcher (minden idők legjobb egyujjas szintise) és Martin L. Gore mellé csatlakozzon Gahan, hozza a nevet és vele a jobb szerencsét. Ami konkrétan több mint százmillió eladott albumot jelent és nem akármilyen termékenységet: 22 lemezt, melyből majdhogynem ötven kislemezes dallal szerepeltek a brit slágerlistán. És hogy ez mekkora népszerűséget jelent? Álljon itt az internetes lexikon adata: a banda minden egyes stúdióalbuma bekerült a top 10-be az Egyesült Királyságban, az USA-ban, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban, Dániában, Svájcban és Belgiumban, valamint további 20 másik országban. Elképesztő számok.
Kell-e mondani, hogy a zenekar nálunk is elképesztően népszerű, és a külföldi együttesek közül az egyik legnépesebb és legfanatikusabb rajongótáborral rendelkezik? Hiszen a számos klónt generáló zenekar magyar verziója (Bonanza Banzai) is kivételes sikereket ért el, Ákos pedig mind a mai napig meghatározó embere a hazai zeneiparnak. A Depeche Mode 1985-ben járt először Magyarországon, de rá két évre már dupla koncertet kellett adniuk (duplázni mindmáig kell, hiszen 2006-ban is kétszer érintették Budapestet, egyszer tavasszal és egyszer nyáron). Az együttes legnagyobb hazai koncertjére 36 ezren voltak kíváncsiak 2009 nyarán a volt Népstadionban, míg a máig utolsón, 2010 januárjában 12 500-an csápoltak az Arénában. Egy biztos: a zenekar hazai koncertszervezőinek most májusban sem kell aggódniuk: kevés üres hely marad majd a stadionban.
A szerencse később sem pártolt el tőlük. Túlélték saját halálukat is, Wilder kiválását, a nyolcvanas évek szörnyű szintivilágának hanyatlását, saját depressziójukat, öngyilkosságot és túladagolást. És újra itt vannak. Jó, már nem készítenek korszakalkotó és irányzatokat teremtő lemezeket, csak jókat és nagyon jókat.
A Delta Machine az utóbbi kategóriába tartozik. Jól is jött két, inkább korrekt, mint kiemelkedő lemez (Playing the Angel és Sounds of the Universe) és a remixeket másodjára összegyűjtő kiadvány után. A 22. sorlemezen ugyan nincsenek egyből megjegyezhető, ütős slágerek, de nagyon egységes,mégis sokszínű anyag. Van bluesos hangzás és finom nyúlás, vagy inkább mondjuk úgy, megidézése a régi nagy slágereknek. Helyenként sötétebb és karcosabb is a lemez, mint a korábbiak. A drámai Welcome to my World jól adja meg az alaphangot, amely kitart az Angelig, és csak az első kiadott, kislemezes dal, a Heaven tompítja a maga himnikusabb hangzásával. De csak semmi elérzékenyülés. Először pörögni a Secret to the Enden lehet, persze még csak visszafogottan, ráadásul a borongós My Little Universe és a bluesos Slow megint csak lehiggasztja a felhorgadni készülő kedélyeket. A legtutibb slágert, a Question of Time-ot megidéző Broken már igazi muzsika lehet a rajongók fülének, és a kötelező Martin L. Gore-os kitérő (The Childe Inside) után már sokkal nagyobb fordulatszámon pöröghetünk. Az album utolsó harmada ugyanis a lemez igazi erőssége. Nekem a távolról a Never Let Me Down Againt felidéző Soft Touch/ Raw Nerve jött be igazán, ez az egyik csúcspont, ahol nyugodtan kiereszthetjük a hangunkat Gahannel együtt. Mélynyomóival fülbemászóan lüktet a szerelmet követelő Should Be Higher, amelyre viszont jól rímel a nyugtalan, lemondó Alone. Még egyszer felnyomhatjuk az adrenalinszintünket a leginkább slágeres Soothe My Soulra, hogy végül újfent a bluest segítségül hívó, mégis mozgalmas, nagy ívű Goodbyejal intsünk búcsút.
Nem végleg. A Delta Machine ugyanis arról árulkodik, hogy a DM igazán jó formában van, és egyáltalán nem sietős nekik. Nem lépnek még le a színpadról.
