Tudom a választ. Mert Becze Szilvia sem tudta, hogy mi fog következni. Ez volt a hangverseny lényege: a legismertebb darab Sosztakovics Az 1905-ös év című szimfóniája volt. Olyan programot engedtek meg maguknak, amilyet senki nem merne, ahogy mondani szokás, közönségkíméletből, de most sikerült. Lehet epéskedni, hogy ez számukra a menekülőút, mert a Concerto Budapest épp egy Beethoven–Brahms-estet nem engedhetne meg magának anélkül, hogy a legsötétebb kétségbeesésbe taszítaná a hallgatókat, de nem most kell kellemetlenkedni. Egész évben bosszankodott az ember, hogy meghívják a legnagyszerűbb muzsikusokat, akik mögé-mellé nem tudnak méltó kíséretet szolgáltatni, most viszont megfordult a kocka vagy a kerék, mindegy, hogy a kedvező változást milyen külsőhöz párosítjuk. Gidon Kremer jött, két soha nem hallott zeneművel, és az ember csak azt érezte, hogy benne van, bevonták, érdekli, hisz nekik, fontos, ami történik, jó helyen van. Gubajdulina és Schnittke.

Az előbbi tűnik könnyebbnek, Impromptu a darab címe, és valóban úgy is indul. Két szólista van hozzá, Kremer mellett Kaczander Orsolya a másik, akinek valószínűleg rossz tapasztalatai lehetnek a fuvolaelhelyezéssel, mert folyton attól fél, hogy a két hangszer közül az, amelyiket a zongoraszékre helyez, leesik valamilyen módon. Nem esik le egyik sem, de maga a hangszerelési ötlet így is nagyszerű, Schubert fürge Asz-dúr darabja nagyon jól szól fuvolán, a hangszer maga egészen más összefüggésbe helyezi a darabot, fölidézi Bach h-moll szvitjének közismert Badinerie-tételét, ami eddig soha nem jutott eszembe róla. Persze Szofja Gubajdulina nem ezen a szinten foglalkozik a darabbal, éppen csak fölidézi, aztán újra és újra megidézi, hogy tagolja a zeneművet, egyébként viszont megakasztja a zenei folyamatot, megáll, szétnéz, szétszed, összerak, újraindít. Megint megáll, máshová is tekint, és így haladunk, ráérősen. Biztos, hogy a hatás nem lenne ennyire egyértelműen pozitív, ha a két szólista nem játszana megdöbbentően szép hangon. Kremer az a típusú mester, aki fölhúzza maga mellé a környezetét, amivel nem azt akarom mondani, hogy Kaczander Orsolya önmagában nem fuvolázna nagyon szépen, de a közös játék, még ha nem mutatkozik is meg gesztusokban, nem tesz rosszat neki, egyszerűen fontossá válik, hogy ők ketten mit csinálnak ugyanabban a zeneműben.

A második szám Alfred Schnittke 4. hegedűversenye, és ha az ember körülnéz a mai koncertprogramokban, eddig a napig azt hihette, hogy vannak, voltak ilyen zeneszerző-karrierek: amíg a szó szoros értelmében kortárs, addig tart ki az érdeklődés. Schnittke jelentős zeneszerző, különös életúttal, emigrálással és megtéréssel, amíg velünk volt a világban, műsorra tűzték, de a halála óta mind kevesebbszer hallani a darabjait. Talán tévedtek a kortársak. Talán nem: Gidon Kremer mindenesetre hűséges típus, és nem azért játszik valakit, mert kortárs, vagy mert jóban vannak, hanem mert hisz a zenéjében.

Szerintem most már mindannyian hiszünk Schnittke zenéjében, akik ott voltunk. Pedig zúdul ránk az újdonság, nagy mű a 4. hegedűverseny, nagy munka fölmérni is a dimenzióit, kilátástalannak látszik a helyzet, rossz szokásának megfelelően az ember kénytelen a zenekari kottákat nézni, vajon hol tartanak. Aztán már nem néz semmit, viszi magával a szólista. Elképesztően szépen játszik Kremer, el is bizonytalanodtam, hogy vajon mindig ennyire tiszta, meleg, barátságos hegedűhanggal dolgozott-e, vagy ez egy csöndes fordulat a pályáján. Talán számít a hangszer, nem az éles Stradivari-hangzást kapjuk, hanem kerekebb, lágyabb nem annyira vágós hangzatokat. De hát Heifetz is odatartotta a hangszert annak a füléhez, aki azt mondta, de szépen szól a hegedűje, hogy én nem hallok semmit: a hangszer fontos, de semmi. Kremer fontos és minden, nagy higgadtsággal, pontosan, tisztán, bölcsen hegedül. Akkor is ilyen, amikor, nyilván zeneszerzői utasításra, lefogja a hangokat, de a vonót nem érinti hozzá a húrokhoz, csak a levegőben játszik. Az ember hallja és nem hallja, becsap a szemünk vagy becsap a fülünk, becsap mindkettő.

Akkor is ilyen, amikor nem csap be egyik sem. Amikor hirtelen megmozdul a szólista. Kremer persze mindig is mozgolódó hegedűs volt, lépegetett, rogyasztott, táncolt, nem a végsőkig fegyelmezett, két lábát a földbe csavarozó művészként celebrálta a darabokat, hanem természetesebb módon. De ezen a koncerten sokáig csak állt a kottaállvány mögött, ahová a mikrofonokat is szerelték, mert rögzítették a hangversenyt. Ám a mű egy pontján Kremer megindult kifelé, kijött az állvány és mikrofonok közül, a pódium széléig, és játszott, játszott, félig csukott szemmel, eksztatikusan, félelmetesen, megszállottként. Az ördög hegedűse, mondták volna rá százötven éve. Az angyalé.

Kremer azért játszik valakit, mert hisz a zenéjében