BP Szabó György, az Art Deco, majd a BP Service nevű zenekar egykori tagja mentette át az utókorra ezeket a nyomatokat, hogy ne mondjam lenyomatokat, amelyek a szocializmus utolsó, legpuhább évtizedének felszín alatti kultúrájába vezetnek be, az úgynevezett ellenkultúrába. Abból is főleg az alternatív zenekarok világába.

Ide sorolódik a Beatrice (amely némileg ki is lóg), a Bizottság, az Európa Kiadó, az URH, a Vágtázó Halottkémek, a Kontroll Csoport (és utódzenekara, a Kampec Dolores), a Pál Utcai Fiúk, a Balaton, a Trabant, az Ági és a Fiúk, hogy csak a legismertebbeket említsük, de olyan kevésbé ismertek is, mint a Matuska Silver Sound, a Lacht el Bahhtar, a Cro-magnoni Cola (CMC), az Art Deco, a Zajártalom, a Tengs-Lengs, a Petting és még sok más. Ezek a bandák nem dallamos slágerzenéket játszottak, hanem – ahogy én emlékszem – roncsolt, depresszív számokat zavarba ejtő szövegekkel. Zeneileg a legjobb talán az URH volt közöttük, de 1981-re már meg is szűnt.

Már a jelenlétükkel zavarba ejtették a rendszert. Jó, a Beatrice mondjuk másképp, mint a Bizottság. A Rice a „szakadtaknak” játszott nagyon nyersen, a Bizottság a bölcsészeknek katasztrofálisan és elvontan. Mind a kettő felszín alá volt szorítva valamennyire, mert – hogy úgy mondjuk – alkalmas volt a „dolgozó ifjúság” józan gondolkodásának megzavarására. A felszín alá szorítottság körülbelül a külvárosi művházak, egyetemi klubok színpadait jelentette, betiltást ritkán (rendőrségi feljelentéseket, beidézéseket, kihallgatásokat azért igen). És azt, hogy ezek a bandák többnyire nem jutottak el a nagylemezig, bár a Bizottság, az Európa Kiadó például a leghallgathatóbb számaival eljutott. De a többség nem. Dalaik kazettamásolatokban, rossz, sistergő magnófelvételeken terjedtek.

Hát valami ilyesmiről szólnak a plakátok is. A zavarba ejtő grafikáról, a nem kevésbé kétségbeejtő szövegekről, a kézzel csináltságról és a szegényes sokszorosítási technikákról. Értékük nem is mindig a grafika, hanem a dokumentummivoltuk. A valódiság. De mi volt bennük zavarba ejtő? Nézzünk először is néhány szöveget! „Kinyalom a tekintetedet”, mondja az Inkaszámtan nevű társulat egyik 1983-as plakátja kép nélkül, de a kifejezés szürreális nyelvi erejével. Vagy a Bizottság Jégkrémbalett című filmjének plakátján a műfajmeghatározás: „forró fagyifilm”. Egy másik előadásuk címe pedig: „A Bizottság Afrikában – Magyar versenycukrászok a trópusokon.”

És mi lehetett zavarba ejtő a vizualitásban? Például ahogy a szocializmus jelképeit a maguk világába illesztették, az már magában rendszerellenes volt. A Bizottság á betűjén az ékezet ötágú csillag volt (a felirat meg talán a Népszabadság akkori címbetűit idézte). A szovjet propagandagrafikából ismert, jövőbe tekintő munkásarcok már csak azért kellettek, hogy lehessen röhögni rajtuk. Különösen szerette teleszórni ilyesféle szocjelképekkel plakátjait az Art Deco, amelynek grafikai öröksége élvezetesebb, mint a zenei, ugyanis ez a csapat ipari zajzenét játszott.

Hirdetményeit azonban a képzőművész Soós György készítette, aki mintha a szocialista (le)építés plakátjait rajzolta volna, sok mindent emelt át a klasszikus kommunista propagandagrafikából: motívumai közt szerepeltek keresztbe tett kalapácsok és csavarkulcsok, tábortűz, vörös zászló, fáklyával előre mutató komisszár és ipari építmények, lakótelepi panelházak sziluettjei. De, gondolom, hasonlóan zavarba ejtőek lehettek más együtteseknél a sámánjelek, a Vágtázó Halottkémek rovásírásszerű feliratozása (plakátjaikat Barcsik Géza készítette). Vagy a nyers szexuális motívumok, a vaginarombuszok a Beatrice plakátján és a RÉS hirdetményein (ott olykor naturálisan is).

A grafikai háttér több bandánál is adott volt, hiszen tagjai közt tudhatott grafikust is. BP Szabót, Soós Györgyöt említettük, de ott volt még az Eszperanto Eszpresszóban Roskó Gábor, a Húsban Fákó Árpád, a Cromagnoni Colában Szász György felesége, Visnyei Ilona, vagy a Bizottságból indult, tavaly elhunyt Bernáthy Sándor a Dr. Újhajnalban és a Matuska Silver Soundban. A Bizottság meg eleve képzőművészekből alakult zenekar volt, ef Zámbó Istvánnal, fe Lugossy Lászlóval, Wahorn Andrással. Nem csoda, hogy korabeli plakátjaik kiemelkednek a nyolcvanas évek underground falragaszai közül. A plakát hozzátartozott a művészetükhöz, csakúgy, mint a festmény, a szobor és hát igen, a zene is. Képzőművészeti munkásságukat nem kell bemutatni, hisz 2011-ben önálló kiállítást is kaphattak a Műcsarnokban. Itt Óbudán is tőlük látható a legtöbb grafika.

Mi az értékük ezeknek a plakátoknak? – kérdeztük Török Tamást, a kiállítás rendezőjét, aki visszautalt a KOGART közelmúltbeli amerikai rockplakát-kiállítására: ott egy kis, B5-ös Ginsberg-plakát 1960-ból tízezer dollárt ért. Ezek a magyar undergroundplakátok egyelőre néhány tízezer forintot hoznának, de igazából nincsenek piacon. Nyilván megpezsdítené az érdeklődést, ha volna egy magyar rockmúzeum például. A kiállítás egyébként kicsit száraz sajnos. És segédinformációk híján a látogatóknak szinte titkosírás. Legalább szólnának a termekben a megidézett zenekarok zenéi. Menne egy-két videó a kor szereplőivel. De a jogdíjak miatt állítólag a múzeum ezt nem engedhette meg magának. Csak a „tapétázásra” futotta.

Kezdjük újra

Vasárnap délután a Múzeumok Majálisa keretében Mocskos idők, kezdjük újra címmel beszélgetés lesz a 80-as évek undergroundjának szereplőivel, Bárdos Deák Ágnessel és Szőnyei Tamással a Múzeumkertben. Utánuk este 6-tól fellép az Üllői Úti Fuck, majd az Ági és a Fiúk.

Zavarba ejtő grafikák, szegényes sokszorosítási technikák jellemezték a plakátokat