– Egy minapi felmérés szerint a lengyelek évi hét könyvet olvasnak el – válaszolta Karpowicz. Ezek általában úgynevezett bestsellerek, szóval nem a legjobb színvonalú irodalom. Valódi irodalmat csak a lakosság néhány százaléka olvas. De például több százezer példányban adták el a Danuta Walesával készített interjút. (A volt elnök és Szolidaritás-alapító felesége nagy őszinteséggel beszélt kapcsolatukról, sokak szerint „kipakolt” – A szerk.) Egyszóval Karpowicz szerint a valódi irodalom Lengyelországban háttérbe szorult, és a kevesek, a képzettebbek, az elit világa lett. Lengyelországban az irodalom lefelé csúszik – mondja. A kiadók sokáig nem kockáztatták fiatal, „kipróbálatlan írók” megjelentetését. De amikor hatalmas siker lett Dorota Maslowska könyve, a Lengyel–ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt, rájöttek, hogy érdemes is lehet kockáztatni.

Karpowicz: A popkultúra korában élünk

Arra a kérdésre, hogy mennyire politikai a mai lengyel irodalmi élet és irodalmi termés, az író úgy felel: az irodalmi-konzervatív tömb szerint az irodalom vagy jó, vagy rossz, és nem létezik politikus irodalom. A kritikusok másik fele azt állítja: az irodalom mindig is politikai, és ha valaki a művében virágos mezőket ír le, az is politikai választás. Vannak írók, akiket a jobboldallal, a konzervatív körökkel azonosítanak. Ilyen például Bronislaw Wildstein, Rafal Ziemkiewicz és mások. Arra a közbevetésre, hogy ezeket a neveket publicistaként lehet ismerni, elismeri: hát igen, ha valaki elolvassa Wildstein regényeit, ott is ezt érzi.

A jó hős elbukik, mert rossz a rendszer, a lengyelek nem számoltak le a kommunizmussal. De létezik baloldalinak mondott szépirodalom is. Ezek a szerzők a Krytyka Polityczna (baloldali szellemi műhely, kiadó és folyóirat) körével vannak kapcsolatban, az is adja ki őket. Ott is megjelennek kiváló dolgok. Például Kaja Malanowska könyvei. Nagyon pszichologizáló, de szellemes, a kliséket elkerülő írások az övéi. És mivel a KP adta ki, baloldalinak számítják őket. De ugyanígy minősítettek Michal Zygmunt könyvét, az Utcai harcok éveit, csupán azért, mert melegekről van benne szó. Viszont Karpowicz szerint ez a regény eközben nyíltan nőgyűlölő, és rosszul van megírva. A többség persze valahol középen áll. A szmolenszki tragédiáról és az azt követő politikai viharokról szerinte korai lenne írni. Most csak valami bántóan ironikus sikeredne belőle – mondja. Karpowicz magát utazóként és íróként határozza meg. Megkérdeztem, melyik a fő hivatása.

– Amikor fiatalabb voltam, utaztam, három évet éltem Közép-Amerikában, és laktam Etiópiában is. Afrika szegény, nehéz ott lakni, de Etiópia vonzott engem kultúrájával, az ősi etióp-kopt kereszténységgel. Izgalmas, ahogy ez a világ, mint sajátos erőd, megvédte magát évszázadokkal ezelőtt az iszlám inváziójától. Írtam egy könyvet A császár új virága címmel. Ez egy kicsit regény, kicsit riport, kicsit vita Ryszard Kapuszczynskival – mondja, utalva arra, hogy az utóbbi világsikerű riportkönyve, A császár Etiópiáról, Hailé Szelasszié egykori uralkodóról szólt. Ő úgy látja, hogy A császár igazából politikai mese, az általánosítás felé halad, nem a konkrét leírása a cél. Nem is annyira Etió piáról, mint általában a diktatúráról szól.

Ignacy Karpowicz a közbülső generációhoz sorolja magát a lengyel irodalomban, de sok kritikusa szerint mind témaválasztásában, mind megoldásaiban is megújító. Magyarul is megjelent regényében nem a fikció és a tény keveredik, hanem a mai lengyel világ a mítosszal: mondjuk így, lehozta Varsóba az antik görög isteneket. – Az emberek többsége nem képes bizonyítani, hogy vannak vagy nincsenek istenek, akár egy isten. Ahol Isten van, az a mi kultúránk. Ott vannak rítusok, van egyház, templomok, művészet, irodalom, ahol van isten. Ez volt a kiindulási pontom. Nem tudjuk, van-e vagy nincs, de úgy teszünk,mintha volna – mondja, hozzátéve:

– A popkultúra korában élünk, és ez az eddigi világ legdemokratikusabb kultúrája. Sikeres lehet benne a nagyon tehetséges személy és a komplett hülye is. A tehetség és művészi képesség kevés. A demokratizmusa meg abban áll, hogy sikeres híresség lehet olyan valaki, aki a meritokratikus rendszerben semmire sem vinné, hiszen egyetlen képessége az, hogy ki tudja nyújtani a nyelvét, és a reality show-ban ezzel nyerhet, celeb lesz. Az istenek itt nálam egyszerre elvontak és a popkultúra teremtményei, akár Michael Jackson, Superman vagy Batman – akik szintén emberi alkotások, egy megállapodás termékei. Azt akartam bemutatni, hogy társadalmunk világa alkuk világa, csak nem akarjuk tudomásul venni, hogy ezek önkényes megegyezések, úgy teszünk, mintha örök dolgokról volna szó.