A meteorológia és a horoszkóp között. A senki mezején. Tudják, azt a rövid, csípős, csattanóval végződő valamit, ami undorral tartja el magától az élet kinevethető dolgait. Napról napra. Ha esik, ha fúj. De egy író azért író, hogy egy kicsit mindig magára szabja a műfajt. Átalakítja a szabályokat, az előírt vitriolból enyhe savasság marad, és az elvont helyett csupa személyes. A nemrég Déry Tibor-díjjal kitüntetett Demény Péter félperceseiben elvileg ott van minden, ami a ’99-től kezdődő korszak sajátja lehet. Ott vannak a város hétköznapjai, a hasábokat megtöltő aktualitások (Nicole Kidman és a brassói absztinencia például), bulvár és napi tapasztalat, a kor minden szilánkos nyűge, ám csak most, kötetbe gyűjtve Töhötöm, Makréla, Dezodor és a többi alteregó viselt dolgait, derül ki, hogy sokkal több a kortalanság bennük, mint a dátummal rögzíthető és emiatt múlékony pillanat.

És nem is csak azért, mert az udvariatlanság, a hülyeség, a szellemi bokaficamok hivatalból kortalanok, hanem mert így egybeterelve mindezeket mégiscsak az életet, ezt a zajló, poros, elegánsan alpári egyveleget adja ki, jól-rosszul-homályosan, mégis precízen. Elvileg épp csak átsuhan előttünk a román taxis leleményessége, a kolozsvári tömbházak sötét folyosói, a prágai keksz szárazsága vagy az a vékony összefüggés, amely a vezetővé előlépők jelleme és a cukkinifőzelék között feszül. Mert feszül bizony, higgyék el nekem.

És ezekben az összecsendülésekben ott motoz egy nép hírhedt leleményessége, vagy épp elmaradottsága, vagyis a nemzetkarakterológia példatára, de ott van a nemzettől független sznobizmus, kivagyiság és a mások kontójára fölszámolt nagyvonalúság is. Csomó hétköznapi eset, ami talán ott és akkor nem is tűnt fel, eszünkbe se jutott nevetni rajta, csak álltunk és hagytuk, hogy az idő elsodorja. Hiszen történésük idején még egy mosolyt se érdemeltek meg. Demény viszont úgy dohog mindezen, hogy közben fülig ér a szája, s keresi a tekintetünket, hogy utólag, leírva, érthetővé nagyítva összekacsinthasson velünk.

Mert a legtöbb röppentyű képes bennünk is kiváltani a megértő biccentést vagy a feloldó nevetést. És közben arról is beszél, miközben kiszúrja a himpokritákat (sic!), az autójáért patalogikusan aggódó szomszédot, a családokat eláztató hölgyikét, hogy mi az író legfontosabb dolga a honorárium felvétele mellett. Épp ez az észrevétel. Az a sziszifuszi munka, hogy a jelentéktelen homokjából kiemelje a jelentőset, hagyja megcsillanni a verőfényben, majd keverje vissza a többi közé.

S persze felvonul a család, a feleség-anyós-gyerek szentháromság, és velük az örök lavírozás, amit a szótárak nevelésnek vagy puszta túlélésnek hívnak. Vagy az örök bonvivánság gyötrelmei, a marhanyelv fölötti udvarlások és a Bálint-napi univerzális szerelmek. Ezektől is lesz nagyon személyes, nagyon átélhető a könyv. ettán? Mi a súlya, rangja, érvénye? Nehéz lenne ezekre válaszolni. Hiszen a magyar irodalom elég mostohán bánik a szórakoztatva előadott életképekkel. Az újsággal. Legtöbbször retrospektíven viszonyul hozzá. Ma legyint, holnap fintorog, de az író halála után száz évvel már ájultan böngészi egykori mindennapjait, problémáit, füstölgéseit.

Még a leglényegtelenebb mondatban is megtalálja a jövő bölcsésze a korszakot felrajzoló nagy ívű üzenetet, s csámcsog rajta doktori disszertációk névtelenségében. Most viszont itt vagyunk, saját korunkban, saját hülyeségeink és szájsebészeink között. És megpróbáljuk élvezni eltartott kisujj nélkül, komolytalan arccal. Élvezzük, mert elröpül és elröptet. Nem családregény vagy történelmi eposz módra, hanem a lehető legegyszerűbben és savasan. S csak utólag vesszük észre, hogy apró lyukakat mart a bőrünkbe. Nyolc napon túl gyógyulót.

Riport, 306 oldal, 3200 forint