Stephen Frears, A királynő rendezője például úgy festett hiteles portrét II. Erzsébetről, hogy soha nem találkozott az uralkodóval, a híradásokból, cikkekből rakta össze a vásznon tökéletesen hitelesnek tűnő portrét. (A rendező persze azóta sem került szemtől szembe a királynővel, és ahogy ironikusan mondani szokta, ezért még nem is fejezték le.)

Az utóbbi idők másik kedvelt politikusportréja a Phyllida Lloyd rendezte A Vaslady, mely az idős, már szenilis Margaret Thatcher nézőpontjából igyekezett bemutatni a keménykezű politikusasszony pályafutását – több-kevesebb sikerrel. De ugyanebbe a kategóriába tartozik a Clint Eastwood rendezte Invictus – A legyőzhetetlen is, mely Nelson Mandela elnöki pályafutását mutatta be egy rögbijátékossal való kapcsolatán keresztül. A lista végtelen hosszú, még nagyon sokáig folytathatnánk.

Noha Dézsy Zoltán, az Elment az öszöd író-producer-rendezője szeme előtt ezek a filmek lebegtek – legalábbis ezt állítja alkotói nyilatkozatában –, magát a filmalkotást elnézve erről nem vagyunk meggyőződve. Bár a rendező már az elején figyelmezteti a nézőt, hogy az egész mű csupán kitaláció, a játékidő jelentős része archív felvétel.

Nemcsak a 2006-os eseményekkel, a választásokkal, a tévészékház ostromával és a Deák téren elkötött tank kontra rohamrendőrök jelenetével, hanem Gyurcsány Ferenc tévés fellépéseinek bevágásával sem fukarkodtak az alkotók. Ez persze nem volna gond egy dokumentumfilm elkészítésekor, de egy fikciós munka esetében már igen, különösen hogy a politikust alakító Sás Péter nem különösebben hasonlít Gyurcsányra, és játékával leginkább a Mikroszkóp színpad kínosabbnak számító perceit idézi fel.

Habár van abban némi humor, hogy az ugyanazon képkompozícióban látható közéleti személyiség és az őt alakító színész között erős kontraszt van, de Dézsy szemmel láthatóan nem bohózatban gondolkodott, hanem nagyon is komolyan vette a témát.

Persze a mozgóképes megjelenítés kicsattanó dilettantizmusa az élő jelenetek képi világát is átjárja. A klasszikus szocreál szappanopera, a Szomszédok képsorainál is amatőrebb: amikor például a híres-hírhedt őszödi beszéd elhangzik, akkor vagy egy üres tárgyalótermet látunk, esetleg egy mikrofont szuperközeliben, olykor pedig elrettentésképpen – egy számítógép-monitort, melyen a Windows Media Player háttérgrafikája fut.

A néző azonban nem csak ettől jöhet zavarba. Egy sci-fit is belecsempésztek ugyanis a képletbe, hiszen a cselekmény 2017-ben zajlik. Gyurcsány Ferenc előzetesben van, bíróság elé kell állnia, de nem áll szóba az „orbánista ítélőszékkel”. Viszont a cellatársaival igen, és épp akad közöttük egy becsületbeli pofonért bekasztlizott, gerinces zsurnaliszta, akit korábban elkaszáltak ugyan az offshore-mogulok, de arra még pont jó, hogy szembesítse a politikust a (vélt) bűneivel. Nincs azzal baj, hogy ha valaki egy politikust pojácának ábrázol – Chaplin is megtette ezt Hitlerrel (igaz, Dézsy még a párhuzamra sem méltó alkotó). Az azonban már probléma, hogy a cellatárgyalás egyáltalán nem koherens, érthetetlen összeesküvés-elméletek dőlnek össze maguktól, a felszínen pedig marad a keserű rosszindulat, mindenféle háttér nélkül.

Az ilyen gyenge lábakon álló fantazmagóriák mindazonáltal nem különösebben meglepők egy olyan alkotótól, akinek a pályázatát elutasította az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap, és ezért az ajtómutatásért még hálás is tudott lenni. Sőt a stáblistán írásban is jelzi az alap „hozzájárulását” a projekthez, habár az intézmény időközben közlemény formájában is elhatárolódott tőle. Viszont támogatásra méltónak találta a produkciót a Nemzeti Kulturális Alap, méghozzá Balog Zoltán erőforrás-miniszter keretéből.

Persze a rendszerváltás óta minden ciklusban voltak kurzusfilmek és kormányközeli darabok, de az állami propagandafilm műfaját eddig még nem élesztették fel. Tisztább is lenne a kép, ha az alkotók a magánvagyonukból tevékenykedtek volna, és a Nemzeti Filmszínházként tisztelt Uránia helyett egy kereskedelmi mozi pergetné a művet. Ám a végére nem marad más, csak hogy legyintsünk: a XX. századi diktatúrák filmgyártása a maga nemében erős manipulatív erővel bírt, mert tehetséges emberek álltak mögötte. Na, ilyesmiről itt most szó sincs.

Nem igazán hasonlít