A legrosszabbul azok járnak, akik támpontokat vélnek felfedezni a képen. A Jeremiás gyermekkorán egyszerre látható a jellegzetes, alumíniumcsatos úttörőöv, meg a Veronika-kendő Krisztus vonásaival, de a festmény nem erről szól, és a Nehéz protestáns élet kompozícióján is felakasztottak valakit a háttérben, de szó sincs prédikátor-vértanúságról és a tenger ellenére gályarabságról sem. Amiről szó van, amit a képek és a sajátos képcímek elmondanak, az a megvesztegető keveredés és az össze nem illő dolgok abszurditása. Roskó húszesztendősen, a hetvenes évek végén, még inkább a nyolcvanasok elején tűnt fel egészen egyéni, senkihez nem hasonlítható műveivel, és a Modem kiállítása ezt a három-három és fél évtizedet foglalja össze napjainkig. A lényeg nem változott. Ha hetvenkilencben, A reptéren című olajfarostlemez táblán vörös és kék frakkos férfiak ácsorognak, a középső nyakában lovagkereszttel, a nyaka fölött enyhe vízfejjel, ha repülőnek, kifutópályának nyoma sincs, ellenben van kerekes székes és karabéllyal vonuló, akkor az úttörőcsatos Jeremiásig (2011–12) töretlen az ív.

A bevezető szöveg és a kiállítás címe – A történelem terhe – mindezt a históriával értelmezi. Ám ha a Háromkirályok egyikének határozottan tizenkilencedik századi frakkját, de a másikának rokokó hímzésű kabátját nézzük, hajlunk afelé, hogy Roskó inkább csak korokkal, még inkább korstílusokkal operál. Az Odüsszeusz és a szirének háttere díszkorlátos tengerparti sétány, a Rózsa Sándort elfogja a borkommandó huszadik századi moziplakát, nem beszélve a macskát ölelő oroszlánokról és a lamentáló medve-férjekről, akiknél-amelyeknél már jelmez sem emlékeztet semmiféle történelmiségre.

Annál több a megvesztegetően megfestett abszurditásra. Roskó a kezdetektől olyan éretten, olyan kifinomultan adja elő az e nélkül éppen vadnak is mondható jeleneteit, hogy ezáltal, az ihletett és érzékeny piktúra révén rendkívüli szellemi egység születik. A repülőtéri vörös frakk a generális rózsaszín mezővel kerül sajátságos, szépséges viszonyba, a második király frakkja olyan komoly, megbízható mélyzöld, amilyen kelmeszíneket csak a klasszicizmusban tudtak előállítani, a protestáns képen egy skót kilt, kockás szoknya úgy zöld-fekete vörössel kockázva, hogy a leggőgösebb felföldi klán is megirigyelhetné. Elég megfigyelni a lehetetlen jelenetek háttérhegyeit, a halványkékeket, a haragosokat, fölöttük a könnyeden sárgás, vöröses eget, hogy megkockáztassuk: legfeljebb Franz Anton Maulbertsch festett ilyen freskószíneket ebben az országban, s utána úgy kétszáz évvel Szőnyi, temperával.

Vannak durvábban felrakott képek is, de a látványt az érett kolorit uralja. Továbbá az igen alapos jellemábrázolás. Roskó abszurd jeleneteinek szereplői csupa markáns egyéniség. Egy tragikus, zöldes szakállú turbános Odüsszeusz lekötözött teste fölött, egy elmélyült, gondos körülmetélő Ulysses cirkumcízióján, egy megrendült talán törpe, vörös frígiai sapkában a protestáns remekművön.

Röviden: Roskó a hagyományos festészet minden eszközét felhasználja – mert képessége és jártassága miatt felhasználhatja – oly kevéssé hagyományos művészetének érdekében. Ez a művészet kategóriát keresve szürreális. Szürreális a lehetetlen képzettársításaival, és még szürreálisabb attól, hogy mindezt halkan, kifinomultan, úgyszólván szeretettel akarja elfogadtatni. A nagyon komolyan vett ferde világ – ez kap testet az okkal népszerű tusrajzokban és a kerámiaplasztikák azon többségében, amelyeket sem a festésnél kézzelfoghatóbb tárgyszerűség, sem a durvább anyag nem tesz közönségesebbé a képeknél.

Napóleon Elba szigetén. 1985. Olaj, farostlemez, 50x75 cm kerettel