Rövidesen nem csak a nagymama hallgatta tátott szájjal a muzsikát, de az unoka, Gáti Gyurika is, akit emlékei szerint akkor érintett meg először a zene. Háromévesen zongorázni kezdett, később is csak egy rövid kirándulást tett a művészet egyéb területére. Általános iskolás korában fabrikált egy verset a vietnami háborúról, és a megjelenés reményében beküldte a Pajtás szerkesztőségébe. A válasz azonban nem volt biztató: „Kedves Gyurka! Költemények értékelésével általában nem foglalkozunk, de javasoljuk, hogy gyűjtsd a fiókodban a verseket, mint más a bélyeget.” Kedves Gyurka pedig duzzogva leszámolt a lírával, visszatért a fekete-fehér billentyűkhöz, és gyakorolt tovább. Megnyert néhány – kezdő zongoristák számára kiírt – versenyt, megnyugodott, és úgy érezte, az élete sínre került: zongorista lesz. A sors azonban másképpen akarta.

A mentőöv egy ajándékba kapott, Zenit márkájú fényképezőgép formájában érkezett, és Gáti Györggyel, huszonkét évesen nagyot fordult a világ. A fotográfia hirtelen elborította az életét. Beiratkozott a Práter utcai fotósiskolába. Egyszer azt a feladatot kapta, hogy egy középiskolai kulturális versenyen fényképezzen, amelyre aztán két kattintás között maga is benevezett. Amikor rá került a sor, zongorához ült – és nyert.

Ekkor (de tényleg csak egy múló pillanatra) úgy gondolta, talán mégis vissza kellene térnie a zongorabillentyűkhöz, ám ez a gondolat, ahogy jött, úgy el is illant, mert rövidesen az Új Tükör című hetilap szerkesztőségébe került fotográfusgyakornokként, ahol a legjobbaktól, köztük Keleti Évától tanulhatta a mesterséget. Lelkes volt, túlzottan is az. Egy alkalommal a Boney M. együttes budapesti fellépésén kellett fotóznia. Megérkezvén a koncertre, buzgón exponálni kezdett, s amikor épp elfogyott a munkához kapott két tekercs film, a műsorvezető a mikrofonhoz lépett: „És most, az előzenekar után végre jöjjön a Boney M.!...” Amikor az Új Tükörben első egész oldalas fotója megjelent, a Blaha Lujza téri aluljáró újságosstandján a lap valamennyi példányát megvásárolta. Másodszor érezte úgy: sínre került az élete.

És ezúttal már nem tévedett.

Egyre több megbízást kapott. Egyik nap az Új Tükör számára Ruttkai Évát vagy Gobbi Hildát fényképezte, másnap a Ludas Matyinak a Déli nagyáruház hibás neonfeliratát, amelyből ekképpen „Déli agyáruház” lett, a következő héten egy képes művészeti albumba készített portrékat Anna Margitról, Bálint Endréről, Korniss Dezsőről vagy Barcsay Jenőről. Barcsay a Köröndön lévő műtermében fogadta. – Iszik velem egy kis konyakot? – kérdezte. – Köszönöm tanár úr, nem kérek – mondta Gáti.

– Nézze, nagyon finom örmény konyakom van – biztatta szelíden Barcsay. – Kedves, de tényleg nem kérek – kötötte magát Gáti. – Nézze, én bizonyos részben örmény vagyok – érvelt a koccintás mellett Barcsay, mire Gáti beadta a derekát: – Jó, de csak egy pohárkával. Aztán amikor Barcsay Jenő ki akarta tölteni a konyakot, leejtette az egyik poharat. Elővett egy söprűt, hogy eltakarítsa az üvegcserepeket. Gáti udvariasan ki akarta venni a kezéből, ám a mester ellenállt, így aztán a seprűt négy kéz markolta erősen. Gáti maga felé huzigálta, és azt hajtogatta: – Tessék hagyni, majd én. Barcsay nem engedte a söprűt: – Csak nem képzeli, majd én! Némi huzavona után végül mégiscsak megengedte Gátinak, hogy felseperje az üvegtörmeléket, de csak akkor, ha ő tarthatja a lapátot. Így esett, hogy Barcsay Jenő, a magyar festészet nagy öregje letérdepelt egy kezdő fotográfus előtt.

Amikor a Karate magazinhoz került, megkérte Növényi Norbertet, hogy védőfelszerelésben és csak úgy jelzésképpen üsse meg, hogy saját testén tapasztalja meg, milyen is ez sportág. Növényi nézte őt egy darabig, aztán csendesen annyit mondott: Ne akard… Fotografált különféle újságoknak, dolgozott standfotósként filmforgatásokon és készített lemezborítókat is. Mások mellett A KFT-nek, Cseh Tamásnak, Révész Sándornak, az LGT-nek, a Hobo Blues Bandnek. Amikor Hobóék Allen Ginsberggel vettek fel közös lemezt, megkérdezték az egyébként kitűnően éneklő Gátit, ha már úgyis itt van, nem volna-e kedve háttérénekesként részt venni a produkcióban. Naná, hogy volt! Kinek ne lett volna kedve a beatkultúra legendás alakjával közös felvételen szerepelni? És amikor évekkel később a filmiparban dolgozó ismerőse azt kérdezte, volna-e kedve egy röpke jelenetben bárzongoristát alakítani az Arnold Schwarzeneggerrel Budapesten forgatott Vörös zsaru című filmben, arra is boldogan mondott igent.

És arra a felkérésre is, amely ezt követően érkezett. Amikor egy amerikai stáb Robert Duvall és Julia Ormond főszereplésével Sztálinról készített filmet Budapesten, és megint kellett egy bárzongorista, már egyenesen őt keresték. Az volt a feladata hogy Sztálin esküvőjén játssza el Joszif Visszarionovics kedvenc dalát, a Szulikót. Eljátszotta, azt mondja, otthonosan érezte magát a forgatás alatt. Később egy fotózás révén elvetődött a Rádió Bridge szerkesztőségébe is, ahol Villám Géza műsorvezetővel reklámparódiákat is készített. Gáti valószerűtlenül mély hangján, tárgyilagos hangsúlyokkal azt mondja: Ez az ember normált tankol. Ez az ember szupert tankol. Ez az ember dízelt tankol. Ez az ember pörköltet tunkol. Ön dönt: tankol, vagy tunkol!

Kalandból kalandba csöppent. De a kísértések nem csábították el a fényképezőgépétől, fotográfus maradt. Rájött, különös képessége van arra, hogy észrevegye mindennapi környezetünk érdekes részleteit. Azokat, amelyeket mi is láthatunk, csakhogy mi képtelenek vagyunk kimetszeni azokat a látványtömegből. És mindegy, hogy a Szabadság híd szerkezetének mikroszkopikus részleteiről, finn tájképszeletekről, vagy luxusautók részleteiről beszélünk, Gáti mindenhol meglelte azt a nehezen felfedezhető többletet. Itthon, legutóbb két éve a Budapest Galériában gyönyörű kiállításon mutatta meg efféle képeit. Az Érzék című anyagból egy album is napvilágot látott, az utóbbi évek egyik legszebb fotográfiai kötete.

Azt mondja, ma már egyre kevesebbet és egyre óvatosabban dolgozik. Úgy gondolja: lassan fontosabbá válik, hogy mit nem örökít meg a fotográfus, mint az, hogy mit fényképez le. Mert bár hihetetlen mennyiségű látvány kínálkozik számára is, az a koncentráltság, amellyel fotografál, módjában és eredményében is különbözik az átlagostól.

Fiatalabb korában nagyon vonzotta a szerkesztőségi munka. Ebben az évezredben már inkább az autonóm fotográfusi lét szabadsága az ideális alkotói környezet számára. Semmilyen irányzat, divat követőjévé nem vált, sőt, igyekszik a trendektől távol maradni. Biztosan érzi, hogy a fotográfia önálló művészet, és a fejlődésének nem az az útja, hogy erőltetetten véssen átjárókat a képzőművészet más ágai felé és leginkább azok függvényében létezzen. A manapság divatos túlideologizálástól is tartózkodik. Szerinte egyre több, remek gondolatra felfűzött, gyenge megvalósítást lehet a falakon látni, és sokak megengedővé válnak a képek mellé és elé fűzött magyarázatoktól. Nála a kép prioritása megkérdőjelezhetetlen. Az alkotásokról az évek ugyanis lemossák a hozzájuk fűzött szöveges információt, és meggyőződése szerint a fotóknak szavak nélkül kell maradandónak lenniük.

Gáti tehát olykor meglepő helyzetekbe keveredik, néha meg csak figyel a részletekre. Amikor picit belefárad a mindennapokba, hajóra száll. Megszállott utazó. Főként a tengert szereti. A norvég fjordokat, az Antarktisz csodálatos jégvilágát, az Atlanti-óceánt. Állítja: a tenger bőkezűen kínál látnivalót. És amikor mi ezen értetlenkedünk, tréfásan csak annyit mond: – Tengernyi ott a látvány… De bővebb magyarázatba nem kezd. Alighanem úgysem értenénk.

Névjegy

GÁTI GYÖRGY 1954-ben született Budapesten. Hároméves korától zenét tanult, 21 éves korától fotografál. Az 1990-es évekig fotóriporterként dolgozott, lemezborítókat, könyvillusztrációkat készített, az ezredfordulótól autonóm fotográfusként alkot. Számos díjat nyert, köztük André Kertész-ösztöndíjat és Balogh Rudolf-díjat. Több mint húsz hazai és külföldi egyéni tárlaton vett részt.

Könyvei: Gáti–Kapa (2010, Finnország), Érzék – Képek az Antroposzférából 2012. Képei több magán- és közgyűjteményben is megtalálhatók.