Színházkedvelő ember számára az nem újdonság, hogy a budapesti Katona József Színház bejárta a fél világot, turnékra szerződtetik például a Budapesti Operettszínházat, és fesztiválokra invitálják Vidnyánszky Attila rendezéseit. Ahogy az sem, hogy megannyi nemzetközi koprodukcióban vett részt a Schilling Árpád vezette Krétakör, Mundruczó Kornél Proton Színháza, Bodó Viktor Szputnyikja, valamint külföldön is rajonganak Pintér Béla és Társulata előadásaiért.

Már az sem ritka, hogy nem a magyar produkciókat utaztatják, hanem magyar művészeket kérik fel, dolgozzanak a külföldi társulatokkal. Például Zsámbéki Gábor, Marton László, Ascher Tamás és Szinetár Miklós évek óta rendez a világban, Kovalik Balázs operarendezőt pedig kézről kézre adják a külhoni, főként német operaházak.

Szinetár Miklós például már tíz országban, húsz városban dolgozott: először 1957-ben, Szverdlovszkban. Jelenleg három ország öt városában tíz darabja fut. A rendező szerint minden előadás más, még akkor is, ha egy darabot többször állít színpadra, mint például A víg özvegyet. A pesti, operettszínházi előadását gyakorlatilag licencként viszi, még akkor is, ha a magyar kritika azt írta róla: elfelejtette megrendezni. Ennek ellenére minden színház – japán, thai, német, olasz, orosz, kazah – ezt a verziót követelte tőle. Szinetár amúgy legtöbbször a kedvenc operáját, Mozart Cosí fan tuttéjét rendezte. Megunhatatlan – mondja –, és hozzáteszi: bár a rendezői koncepciója ritkán változik, formailag mindig mást csinál.

A rendező kizárólag zenés darabokat vállal külföldön, ráadásul csak olyanokat, amelyeket kívülről tud. Prózánál nehezebb érzékeltetni a finom árnyalatokat. Tolmácsot ott kér, ahol nem beszéli a nyelvet, vagy nem értik az angolt, németet, franciát, oroszt, illetve olaszt. Szinetár Miklós ugyanis előénekel, játszik, alapdolgokat magyaráz el a színészeknek.

Hogy az anyagi előnyökön kívül miért vállal külföldi vendégrendezéseket? Mert a hobbija az utazás, és előre örül, hogy minden próba után csatangolhat a városban, új ízeket, színeket, érdekes embereket fedezhet fel. És persze az sem utolsó szempont, hogy bár – úgy érzi – a hazai sajtó sokat támadja, külföldön kiváló visszajelzéseket kapnak az előadásai. Japánban a több százezer példányban megjelenő Asahi Shinbun háromoldalas dicshimnuszt zengett A víg özvegyéről.

Kovalik Balázst – aki nemcsak az egyik legkeresettebb operarendező külföldön, de a müncheni egyetem operatanszékének vezetője is – arról kérdeztük, mennyire kell igazodni a helyi ízléshez, feltérképezi-e az adott város operanézési szokásait, mielőtt munkához lát. Mint mondja: a rendezés kommunikáció, ezért az ember megpróbálja gondolatiságban, stílusában „beszélni azt a nyelvet”, ahol dolgozik. Ez persze nem azt jelenti, hogy feladná a saját elgondolásait. Meggyőződése, hogy a közízlést nem feltétlenül kell kiszolgálnia, de azon gondolkodhat, hogyan lehet érthetővé tenni a darabot az ott élők számára. Minden új helyszínen igyekszik megismerkedni az adott területen lakókat foglalkoztató aktuális kérdésekkel. Hiába beszél ugyanis a saját népe problémáiról, ha a helyieket az nem az izgatja, mert nem ismerik a másik ország szimbólumrendszerét, történelmét. Lehet például arról szólni, hogy a túlzott nacionalizmus mennyire pusztító, de ez mást jelent Magyarországon, és mást Európa más országaiban. Nagy előny, ha az ember többször rendez egy területen, mint ő Németországban, ugyanakkor nem árt megtanulni, hogy mekkora a különbség az északi és a déli városok között. Még a humorérzék is különbözik északon a délitől. Az övé meg végképp egészen eltér a szokásostól, inkább az abszurdba hajlik – teszi hozzá –, amit legutóbbi bemutatójából, Händel Agrippinájából is megismerhet a giesseni közönség.

Kovalik szerint a legtöbb magyar rendező a nyelvi nehézségek miatt ódzkodik a külföldi munkától, hiszen tolmáccsal dolgozni nem a legszerencsésebb. Igaz, akad, aki könnyen túlteszi magát ezen a problémán.

Schilling Árpád is úgy véli, alapnehézség, ha nem a saját nyelvén kommunikál az ember: nehezíti ugyanis a spontaneitást, a lazaságot. Hiányzik továbbá a közös kulturális alap, a referencia, amelyre a próbák során hivatkozhatna. Nem beszélve arról, hogy ha olyan színészekkel dolgozik, akikkel jól ismerik egymást, a korábbi közös élmények könnyítik a munkát. A külföldi rendezésekben ugyanakkor megvan a frissesség lehetősége, hogy egymásra villan két ismeretlen ember, és ez a „liezonszerű varázs” pluszenergiát ad. Ráadásul a nézők nem ismerik őt, így nincsenek elvárásaik a rendezővel szemben – viszont a reakciójuk sem kiszámítható.

Mivel Schilling kulturált, magas szintű, megrendelői helyzetnek gondolja a külföldi munkát, mindig kikérdezi a meghívó színház dramaturgját a helyi közönségről, és az intendánstól is megtudakolja, mik az elvárások. Ez egyáltalán nem „kiszámítható terméket” jelent. Ezeknek a munkáknak nemcsak az egzisztenciális hozadéka ad szabadságérzetet, hanem a bizalomtartalékot is feltölti, az önérzetét növeli, szakmailag, emberileg előrébb lendíti – állítja.

Eddig Olasz-, Német- és Franciaországban, valamint Ausztriában rendezett összesen hat előadást, ahol nem a Krétakörrel vagy Krétakör színészeivel szerepelt, hanem önálló rendezőként hívták. Nincs olyan hely, ahova ne menne el, de volt olyan prózai előadás, amelyet nem vállalt, mert nem találta érdekesnek azokat a színészeket, akikről videót küldtek neki. Azt írta válaszként, győzzék meg, miért dolgozzon velük.

Schilling azt gondolja, feltehetően nem lesz hosszú távon fenntartható, hogy Bodó Viktor a saját színészeit viszi egy társulattal rendelkező színházba. (Amit ott keres, abból játszik itthoni előadásokat a Szputnyik.) Nem valószínű, hogy a grazi színház sokáig fizeti a magyar színészeket, miközben saját csapatot tart fenn. Nekik igazából Bodóra van szükségük. Viktor nem tehet mást, „elmegy a falig”: így tudja csak egyben tartani a társulatát – állítja Schilling.

A külföldön legkeresettebb magyar rendezők közé tartozó Mundruczó Kornél ilyen munkákra nem visz magával magyar színészeket. Egyetlen kivételre emlékszik: Monori Lilire. Nem hisz ugyanis a fúziós előadásokban. A koprodukciók viszont igen gyakoriak. Minden esetben egy külföldi fesztivál, színház kéri fel arra, hozzon létre társulatával, a Proton Színházzal új, magyar nyelvű előadást. A kezdeményező félnek és a Proton Színház producerének, Büki Dórának közös feladata, hogy az előadás megvalósulásához szükséges körülbelül hat partnert megtalálja. A produkciót olyanok finanszírozzák, akik az általa képviselt esztétikával szeretnék megismertetni a saját kultúrájukat. Ezt a célt szolgálta két Proton-előadás: a Nehéz istennek lenni és a Szégyen. A koprodukciós partnerek fedezik a bekerülési költségeket, a működést pedig a produkció termeli ki. A legnehezebb mégis az, hogyan mutassák be itthon is az előadásaikat, hiszen a továbbjátszásra nem kapnak magyar pályázati pénzt, működésre pedig eddig még nem pályázhattak. Legfeljebb a Trafóban léphetnek föl olykor.

Mundruczó hasonló működésű és finanszírozású színházban gondolkodik, mint amilyen a lengyel fenegyereké, Krzysztof Warlikowskié. Kevés előadást játszanak, de azt világszerte turnéztatják. Mundruczó egyébként tavaly ősszel Varsóban, a TR Warszawában A denevért rendezte. Antwerpenben pedig a Kékszakállú herceg várát készül színpadra állítani, amellyel, mint mondja, egyszer már elvérzett a budapesti Művészetek Palotájában.

A rendező úgy gondolja, nem a filmes karrierje miatt hívják rendezni, szerinte semmiféle átjárás nincs külföldön a film és a színház között. Az első nemzetközi színházi meghívást A Nibelung-lakópark című rendezése kapta, amelyet a Krétakör társulatával készített. Az igazi áttörést a Bárkával közösen létrehozott Frankenstein-terv hozta, amelyet meghívtak többek közt Németországba, Lengyelországba és Koreába is.

Katona László, Zsótér Sándor és Wéber Kata a Proton Színház Szégyen előadásán