Esti egyetem

Örülök, hogy nem kell sajnálkozni Szinetár Miklóson, amiért mániákus vén krampusz lett, az a típus, akinek van valami elmélete, és a világ összes dolgáról ugyanaz jut eszébe.De csak azért nem kell, mert A sevillai borbély-rendezés, ami Debrecenben megy, nem új dolog, nem jelzi a pálya végső, rögeszmés szakaszát. A lényeget tekintve ez ment a bezárás előtti Erkel Színházban is. Aki emlékszik, nem biztos, hogy szép emlékeket őriz: fekete ruhás emberek, fehér falak, egy emlékezetes laptop a Rágalomáriában, jelezve, hogy ma az álhírt nem fülbe súgják, hanem begépelik.

Nem ez a rendezői alap megfigyelés, hanem hogy a világot a pénz mozgatja. Egy kicsit úgy érzi magát az ember, mintha beíratták volna a marxizmus–leninizmus esti egyetemre, van az alap meg a felépítmény, a gazdasági szükségszerűségek mozgatják a világot, tessék megnézni, ebben a szövegkönyvben is mennyit beszélnek az aranyról. Nahát, és valóban, Don Basiliót folyton megvesztegetik, a zenészeket kifizetik, és tessék, Figaro is akkor indítja be az ötletgyárat, amikor megolajozzák kissé a fogaskerekeket. Az más kérdés, hogy pont a lényeg, Rosina az, akit szegény diákként kell meghódítani, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez az álszegénység nem népmesei-operai álprobléma, Rosina is könnyen túlteszi magát azon, hogy nem padlásszobában, hanem palotában kell élnie. Az is más kérdés, bár szerintem érdekesebb, hogy a nagy cselszövő Figaro minden ötlete hülyeség, csak ezek az átöltözéses fondorlatok jutnak az eszébe (ahogyan a Figaro házasságában is), legalább lehet látni, mekkora munkát végeztek a zeneszerzők annak érdekében, hogy ez a megszállott ruhabolond mégis az európai kultúra nagy kópéi közé kerülhessen.

Mert tényleg ez volna egy Sevillai borbély-előadás lényege: a zene. A feltételes módból talán már érzékelhető a probléma. A magam részéről például igen csodálom Somogyi-Tóth Dániel karmester idegeit, mert hallgatóként is elég nehéz volt tolerálni, hogy a nyitány alatt egyetlen tiszta akkordot sem lehetett hallani a zenekari árokból, és nyilván mindez még sokkal lehangolóbb, ha az ember felelősnek érezheti magát ezekért a szörnyű hangzatokért. Az alapprobléma a zenekari játékkal azonban nem ez volt, hanem ami már az egész operai zenei kivitelezését megülte: a tempó lassúsága, nehézkessége, rugalmatlansága. Leginkább talán az értelmetlensége: nincs tagolva a zene, nincs átélhetően elmesélve, olyan, mint amikor valaki szeretne egy humoros történetet elmondani, de közben eszébe jut, hogy ez talán nem is olyan vicces, sietősen, az orra alá mormogva mondja el a legnagyszerűbb poénokat, legyünk gyorsan túl az egészen.

A karmesteri életnek pedig megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy az ember nem csak önmagáért felelős, de a többiekért is, a címszereplő Haja Zsolt kénytelen ugyanezt a hol sietős, hol belassuló, tagolatlan tempót felvenni, nincsenek belépései, csak beszaladgálásai, ha súlyt akar adni a pillanatnak, akkor kénytelen nagyobb hangerővel énekelni, amitől a hangja rögtön kimozdul a helyéből, és kiabálóssá válik. Látszik, hogy az egész ember még eldöntetlen, a hang maga baritonnak világos, tenornak viszont nem elég szárnyaló, beáll majd a helyére, ha nem kap idő előtt túlzott terhelést, de a legfontosabb a higgadtság volna, amivel egy parádés szerepet le kell vadászni, poénról poénra.

A többi énekes közül Jekl László emelkedik ki, tartalmas, bár kissé ápolatlan basszusával, Bódi Marianna pedig a luxus az előadásban, tudják is róla, Bertát beillesztik a fináléba is egy strófa erejéig. Megérdemli, és hiába gondolkodom, nem jut eszembe egyetlen olyan előadás sem, amelyen ennyire jól lett volna elénekelve az az egy kis ária, és még érteni is lehetett a szövegét. Sajnos a szerelmetes mátkapárról nehéz lenne kedves szavakkal megemlékezni, Szerekován János csak szeretné elénekelni Almavivát, de nem tudja, a díszítésekkel, cirádákkal folyton lemarad, búsan ballag a zenekar után. Lloyd Cecília meg inkább csak énekelni akar, lényegében függetlenül a szereptől és a szólamtól, egyre hangosabban, egyre kellemetlenebb hangszínnel tör át az árva kis Rosina szólamán. Mire az előadás végére érünk, az az iszonyatos szirénázás, amit az erkélyről megereszt, a világ legszerelmesebb vőlegényét is elbizonytalanítaná a választását illetően. Vígopera, nem lehet szomorú a vége, úgyhogy a közös sérelmek helyett inkább arra szeretek gondolni, ami jó volt. Nem sok, de a Bartolo-ária gyors része ilyen, amikor a hegedűk fojtott hangja fölött elkezdődik a hadarás. Bartolo a melléhez kap, könnyebb szívrohama van, szorító érzés, fogyó levegő: egy gesztusban váratlanul azt látjuk, amit hallunk. Arra mindenképpen elegendő a pillanat, hogy tudjuk: lehetne ez jó is. Csak nem az.

A címszerepben: Haja Zsolt
A címszerepben: Haja Zsolt
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.