Ha James Bond egyszer rendhagyó módon dalra fakadna, akkor valahogy úgy tenné, mint Michael Bublé. A ’75-ben született, háromszoros Grammy-díjas, kanadai dalnokot is ritkán látjuk pizsamában, és az öltönyhöz nála úgy passzol Sinatra életműve, mint az angol kémhez a rázott Martini. Még a kétezres évek elején lelt rá a tuti receptre: úgy vegyíteni az örökzöld big bandet a dzsesszel és a poppal, hogy az egyszerre legyen nosztalgia és trendi, úgy dolgozzon fel évtizedes, bevált slágereket, hogy közé dob néhány eredeti szerzeményt is. A lavinát valamikor Robbie Williams indította el feldolgozásalbumával, de Bublé vitte tökélyre, vagyis tette annyira divatossá, hogy már olyan sztárok is beszálltak az iparba, mint Seal vagy Rod Stewart. Úgy is mondhatnánk, hogy Bublé a háttérzene koronázatlan királya, hiszen az ismerős dallamokra kiválóan lehet főzni, takarítani, vagy épp beadványt fogalmazni a vízműveknek. Az örökzöld ugyanis csak még zöldebb lesz, ahogy újra és újra lejátssza a készülék.

Biztonsági játék ez minden ízében, ám legalább nem a bántó alibi zenék közül, és hát a Sinatra-féle zenei hagyományt is életben kell tartania valakinek. Vagyis már-már misszió ez, csinos dollárhegyekkel. Nagyot ugyanis, ha jól számolom, a tizedik albummal sem kockáztatott a dalnok. A 15 dalt tartalmazó To Be Loved című lemez háromnegyede most is kipróbált klasszikus. Az elsőt, a You Make Me Feel So Youngot maga Sinatra mester is énekelte, ahogy Ella Fitzgerald is (és rajtuk kívül még vagy hatan), vagyis ennél jobban nem is lehetne elindítani a dolgozatot.

És a folytatás is méltó az elődökhöz: a lemez első és saját szerzeményű slágere, az It’s a Beautiful Day már bevette a rádiókat és a tévéket is. Nem véletlenül, hiszen igazi talpalávaló, depressziósoknak pedig kifejezetten ajánlott. A To Love Somebody igazából az excommunardsos Jimmy Somerville vékony hangjával él a legtöbbünk fülében, pedig a dal eredetileg a Bee Gees debüt albumán kapott helyet. Akárhogyan is, ez az a dal, amelyet csak elrontani lehet, ám Bublé jó érzékkel nem él ezzel a lehetőséggel.

Ugyanebbe a családba tartozik Frank és Nancy Sinatra veretes slágere, a Something Stupid is. Náluknál jobban ezt a dalt csak Robbie Williams adta elő Nicole Kidmannel karöltve jó néhány éve. Bublé elcsente a receptet, hiszen ő is színésznőt vont be a duettbe, méghozzá az Oscar-díjas szőkeséget, Reese Witherspoont, ám ezzel együtt is gyöngébbre sikeredett a mostani feldolgozás a korábbiaknál. Érdekes duettből viszont nem ez az egyetlen. Sokkal izgalmasabb, amikor Kanada két fő zenei exportcikke találkozik az After All című dalban, Bryan Adams és Bublé mutatja be ugyanis, hogy milyen lett volna, ha a big band találkozott volna a műtőasztalon a rockkal.

Igazából ez a lemez utolsó igazán érdekes momentuma. Van még előtte egy saját ballada is, a nagy érzelmekkel és bő vokállal operáló Close Your Eyes, és itt érezzük, hogy akkor sem járnánk sokkal rosszabbul, ha Bublé többször engedne teret szerzői vénájának. És említhető még a szintén többszörösen feldolgozott Who’s Lovin’ You, de ennyi, mert ezek után a lemez lehúzza a rolót, és már csak amolyan érzelmes dünnyögésre futja a harmincas évek stíljében.

A Toy Story című rajzfilm fanatikus rajongói talán örvendhetnek a nem túl súlyos You’ve Got a Friend in Me című Randy Newman-szerzeménynek, mely a film betétdala volt. És jön még egy saját szerzemény, a Go it Easy, amely mind közül a legharmatosabb (lehet, hogy mégiscsak három saját dal a minőség felső határa?). Az album egy Sinatra-klasszikussal lebeg el a csillagos éjben (Young at Heart), valamirevaló csattanó nélkül, de igazából ez sem fáj, várhatjuk a Bublé-ipar menetrend szerint érkező jövő évi és/vagy karácsonyi egyvelegét. Egyelőre ugyanis hiba nélkül zakatol a gépezet.

Forgalmazza a Reprise Records / Warner