Szívből irigylem a szerzőt. Ott volt, ahol a történelem történik, és észre is vette, hogy benne van. Pechesebb kollégákkal ugyanis előfordul, hogy kihagyják a nagy történeseket. Tudnék példákat hozni... A mai világban, különösen nálunk, ritka az olyan vállalkozó szerző, mint Jászberényi Sándor. Megtanult arabul, kiköltözött Egyiptomba, lemerült az arab kultúrába. Merészen tudósított az eseményekről, amikor szembejött vele a história.

Elég kitartó volt hozzá, hogy megszólítson olyan embereket, akiket más európai, amerikai kollégái inkább kerülnének. Emlékszem, szerzőnk tudósított a líbiai polgárháborúból is. A valódi nagy arab fordulat Egyiptomba jött házhoz neki. Jászberényi könyvének azt az alcímet adta: egy haditudósító naplója. És valóban próbálta úgy megélni az egyiptomi történéseket, mintha egy háborúból tudósítana. Felvonulnak a seregek. Az egyik oldalon a rezsim, a titkosrendőrség, a kormányzat által felbérelt pribékek, önkéntes haramiák.

A másik oldalon a lázadó fiatalok, internetguruk, magasan képzett értelmiségiek és tisztaszívű futballhuligánok. A szerző jól kiismeri magát a kairói negyedekben, olvasója sok mindent meg is tudhat az általa tapasztalt eseményekről, arról, hogy az egyiptomiakat milyen indulatok fűtötték azokban a hetekben.

A társadalomnak elege volt Mubarakból és rezsimjéből. (Pedig róla még miniszterelnökünk sem sejtette, hogy bukás előtt áll.) Kik voltak az elégedetlenek? Tömegek tartották már elviselhetetlennek az általános korrupció és a brutális rendőrterror házasságát. Sokan voltak, akik vallási alapon csömörlöttek meg a félvilági rendszertől, és muzulmán kormányzást követeltek. Nyilván azt hitték, akkor csak nem mohamedánokat és vallástalanokat sújt majd a zsarnokság.

A keresztények egyenlőséget akartak. A Nyugat-ellenesek szakítást Izraellel és Amerikával. A nyomorgók feltételezhetően a szegénységgel akartak szakítani. Szerzőnknek a felületen sikerült találkoznia mindezekkel a vágyakkal, indulatokkal és emberekkel is. Ott is volt, ahol a dolgok történtek: volt a Tahrir téren, rohant a tüntetőkkel, elvitték a rendőrök, rejtegették derék kairóiak. A dolog mégsem áll össze. Irigylem a szerzőt, de bosszankodom is. Nagy esélye volt arra, hogy friss élmények és valós tapasztalatok birtokában magyarázza el nekünk, mi történt és mi nem történt meg Egyiptomban. Ezt a magyarázatot nem kapjuk meg. Tudom persze, hogy szerzőnk soha nem írhatta volna meg naplóját, ha nem vigyáz magára, ha nem sikerül megóvnia életét és fotófelszerelését a forradalmi forgatagban.

De mintha túl sokat foglalkozna ezekkel a kondíciókkal és túl keveset az őt körbe vevő világgal. Sok az ismétlés a szövegben. Jászberényi könyvében keverednek az újságoknak írt napi beszámolók a privát naplóval. Ez a két stílusvilág nem tud egységes mesévé válni. (Ráadásul a magyar lapok ilyenkor meglehetősen rossz szövegeket közölnek. A fronttudósító kitaxizik a történelmi eseményhez. Útközben gyors összefoglalót ad a konfliktus történelmi hátteréről. A taxis tájékoztatja a nép álláspontjáról, életszínvonalának romlásáról, az elit dőzsöléséről. Néha leleplezi az idegen beavatkozó erőket is. A helyszínen tudósító tapasztalja az események borzalmait. Megszólaltat egy-két résztvevőt, aki ismerteti az egyes aktorok álláspontját.

Végül a nemzetközi kommentárok és felszólítások következnek, majd a tudósító nagy szerencsével elhagyja a helyszínt.) Ilyeneket írunk mi, mert ez fér bele a szűkös terjedelembe. Kiküldetésbe és lapfelületbe. Arra nincs hely, hogy a magyar újságíró közel hozza a távoli világokat és az ott élő emberek sorsát. Most olyan világ van itt, hogy a magyarok nem keresik az egzotikumot külföldön. Jászberényinek persze nyilván több tudása van Egyiptomról. Egyszer majd megírja, hogy miért frusztráltak az egyiptomiak, miért szakadnak több párhuzamos vallási és kulturális világra, miért zaklatják a nőket forradalom közben, miért keresnek cionista összeesküvőket ott, ahol nincsenek zsidók, miért van kultusza a hadseregnek, amely soha nem nyert háborút. De ez már egy másik könyv lesz. Akár több is.