Hitelteleníti-e a könyvet, hogy a távoli rokonokkal, családi ismerősökkel, akiktől az elbeszélő a történet során tudomást szerez a vészkorszak brutális vagy éppen bizarr történéseiről, sosem találkozott? Hiányzó közelebbi rokonok helyett – tudtuk meg vagy háromszáz oldallal korábban – távoli, pótrokonok foglalják el a hiányzó nagyapák és más családtagok helyét az izraeli gyerekek életében a 60-as években, így e könyv elbeszélőjének életében is. Tőlük hallanak elvétett szavakból, gesztusokból, majd óvatosan kérdezgetve, később egyre tudatosabban interjúzva őket, történeteket a múltból: a deportálások, a tömeggyilkosságok és a bujkálás idejéből, például a lágerfoglyokról, akik kiéhezettségükben „ettek a holttestekből”.

Vagy ott van dr. Perl részletes kartotékarchívuma a mészárlások közreműködőiről, akiket a háború után sok éven át futni hagytak a német hatóságok, vagy bagatell büntetéssel úszták meg bűneiket. Miközben az európai bevándorlók izraeli új életét olykor humorral írja le, a lengyel-zsidó soá-narratívákat az egyre nagyobb mennyiségben olvasott dokumentumokkal egybevetve, az elbeszélő képessé válik arra, hogy elképzelje a rokonai által egykor átélteket.

Az emlékezés révén a múlt, egyfajta alternatív valóságként egyre inkább beszippantja. Az évtizedek múltán felfedezett tények azzal a kockázattal járnak, hogy éket vernek közé és általában a jelen, konkrétabban: közé, és a szintén túlélőktől származó felesége közé. Hiányzó rokonok tátongó helye a családokban, a traumák hatására kialakított különös viselkedésformák, nehezen szóra bírható felmenők (s a felmenők iránti tapintat miatt félve kérdező utódok), a pótcsaládtagok léte, a külvilág iránti bizalmatlanság, a ressentiment – a vészkorszak élethosszig, sőt a következő nemzedékekre is árnyat vető utóhatásai magyar zsidó túlélő családokban sem ismeretlenek.

Legfeljebb a jelenséget tudatosítani nem kívánók számára. Az alapvető különbség, mely az izraeli író önéletrajzi regényében megtestesül egy honi vagy akár más európai másod-, harmadgenerációs önreflexióhoz képest, hogy e könyvben a túlélők leszármazottai – akik európai társaikhoz hasonlóan, kezdetben keveset hallanak a vészkorszakról – gyerekkorukban, egymást közt például Buchenwaldost játszanak. A szédülésig éheztetik magukat, és szemétből előkotort ételmaradékokat esznek.

Mindez drámai, de semmi annak drámaiságához képest, hogy az európaimásod- vagy harmadgenerációsok döntő többsége nem játszott csoportosan Buchenwaldost, sőt beszélni se tudott élményeiről senkivel gyerekkorában – épp a vészkorszak utóhatásaként. Sokan később se tudtak beszélni minderről, mert a legtöbben nem zsidó miliőben nőttek fel, ahol az átéltek szóba kerülhettek volna. Feldolgozatlan terheikkel elszigetelődtek, magányossá váltak, s bár a bennük rekedt élmények például számos európai zsidó író üzemanyagává váltak, nem feltétlenül tudták közvetlenül tematizálni őket.

A kortárs csoport szolidaritásközössége, s az elmúlt évtizedekben már az iskolai oktatás révén, az izraeli gyerekek családjaik közös traumáival közösen nézhettek szembe, míg az európai zsidók – és tegyük hozzá rögtön: a környező társadalmak, pláne a kelet-európai társadalmak – saját traumáikkal, köztük a vészkorszakkal, döntően sehogy. A társadalom, a politika és az oktatás nem vette komolyan e feladatát. Az irodalomban is többé-kevésbé elszigetelt alkotók viaskodnak élményeikkel, szemben az amerikai zsidó kultúra lukacsos, de létező hálózatrendszerével és az izraeli kultúra természetes hálózatával.

A mi holokausztunk (melynek héber címében persze nem ez a szó, hanem a soá szerepel, de a kiadó, illetve a fordító, Rajki András nyilván a magyarul elterjedt kifejezést kívánták alkalmazni) azt érzékelteti, hogy a túlélő családok gyerekei Izraelben sem könynyen, s nem minden utóhatás nélkül birkóznak e feladattal, s a bizalmatlansággal, mely Európához és különösen a németekhez fűzi őket. A német látogató párhuzamos másodgenerációs története a könyvben azonban árnyalja a képet és világossá teszi: a németek egy része is áldozata volt a nácizmusnak és az utódok hordozzák a terheket.

Vajon hitelteleníti a történetet, hogy mint kiderül, a számvetésmegölt rokonok, családi ismerősök túlélőként való megidézésével valósulhat csak meg? Aligha. Hiszen ha valaki még pótrokonokat is csupán a fikció révén tud teremteni, attól senki nem vitathatja el a jogát, hogy a vészkorszak másod- és harmadgenerációjának vívódásait –valós történelmi tényanyagot használva fel – egy regény révén tegye meg.

Európa, 588 oldal, 3500 forint