Mert a másik tűnt el egyszer csak, a Music Television, amelyen különben az utóbbi jó pár évben éppen zenéből volt a legkevesebb. Volt mindenféle szemét, az ártalmatlannak tűnő, de nehezen (soha) lebomló cukorkacsomagolástól a komolyabb háztartási és az egészen veszélyes vegyi hulladékig tényleg minden. Aztán eltűnt a csomagból.

A mélyen és őszintén szeretett szolgáltató azonban nem hagyhatott minket napi trash nélkül, úgyhogy jött a TLC. A Discovery birodalom leánycsatornája amellett, hogy számos valóban érdekes, informatív, de legalábbis szórakoztató műsort kínál, néhány sorozattal minden bizonnyal új értelmet ad Cocteau címeinek is. Rettenetes gyerekek, Rettenetes szülők. Az Apró szépségek (Toddlers & Tiaras), illetve az abból kisarjadó, Honey Boo Boo színre lép (Here comes Honey Boo Boo) című programról van szó.

Szerencsére nincsenek első kézből való információink, mégis biztosra vesszük, hogy az Apró szépségek soron következő epizódjainak levetítése állandó programpont a nagy budapesti pedofilkör aktuális összejövetelein. Mert miről van szó? Arról van szó, hogy rettenetes szülők – egyébként többnyire anyák – a szép vagy kevésbé szép (minden gyerek szép) lányukon keresztül szeretnének önmegvalósítani. Viszik a négyéves gyereküket a barnítószalonba, rápakolnak másfél kiló alapozót, rúzst, szemfestéket, miegyebet, betanítanak neki egy aranyosnak szánt koreográfiát, majd ráadnak valami kicsit kurvás ruhát, aztán adj neki! A gyerek vagy megnyeri a versenyt (de legalább valamelyik kategória valamelyik trófeáját, tiaráját, tudja a bánat, mijét), és akkor boldogság van, meg még talán pénz is, vagy nem nyeri meg, és akkor általában éktelen hiszti sodor végig a vadnyugaton, az ördögszekerek nem győznek elugrani az útjából. Ebben állna a lényeg. Nem mosolygott eleget, elrontotta a koreográfiát, nem adott bele mindent a színpadon (!) – jön a magyarázat az édesanyáktól, akik között egyébként egyetlen rokonszenves egyed sem akadt az általunk szemlézett adásokban.

Ha szimpátia nem éled is, elismerés azért igen: ezek a szülők igen jó hatásfokkal dolgoznak azon, hogy a gyereknek ne nagyon legyen gyerekkora; hogy idejekorán megtanulja: a szépség, a műmosoly, az idegeneknek való megfelelés és a győzelem, na, az mindennél fontosabb.

Aztán itt van Honey Boo Boo. A hatéves (na jó, most már talán hét) georgiai Alana Thompson nevezi így magát, aki az elébb ekézett műsor egyik adásának felvétele közben lett a szerkesztők kedvence, vagy ha a szerkesztőké talán nem is, a nem kevéssé excentrikus kislányról és ugyancsak figyelemfelhívó módon szurkoló anyjáról készült felvételek pillanatok alatt meghódították az internetet tavaly. Lett hát egy komplett show Alana köré, amelyet hazai mércével leginkább a Győzike Show-hoz lehetne hasonlítani: a Thompson család rendkívül tartalmas déli hétköznapjait láthatjuk. A rémesen egzaltált redneck (elnézést: paraszt) família tagjai sárban fürdenek, quadoznak, akvaparkba járnak, finganak, böfögnek, zabálnak, és néha még egy-egy gyerekszépségversenyre is elmennek, ahol Alana ilyen-olyan eredményekkel szerepel. De már nem az a lényeg. Hanem a redneckség, illetve az arra való rájátszás, a tahóság, ami minden direkt műsorkészítői kommentár nélkül is működik, a nyilvánvalóan profi stábnak hála. Mert csak látszat az, hogy nem a tévé csinál hülyét a családból, a gyűjtögető-kuponozó, méreteit tekintve óriási anyából, a feleakkora, alig megszólaló, módfelett papucsnak tűnő apából és a néha magukat azért csak-csak kínosan érző gyerekekből (van vagy három lány Alanán kívül, de lehet, hogy négy: sok), hanem remekül megy önerőből is. Pedig hát nem így van. Tényleg profik amúgy, mert (és ez a baj) tudunk ezen nevetni. Szörnyülködni.

Rettenetesek vagyunk.