Hogy aztán a zenész élt-e a jó szándékú felajánlással, nem tudjuk, de azért vegyük észre a látszólag mellékes információkat is: a történet egy kicsi, vidéki dzsesszklubban játszódott, ahol tömeg volt, és még kapatosan is maradt figyelem a muzsikára.

Európa Pont: a kerekasztal-beszélgetés után Snétberger a gyakorlatban is megmutatta

Ma már ez nem fordulhatna elő. Jószerével vidéken nincs is dzsesszklub, ahol mégis, ott tömeg nincs, és nemhogy kapatosan, de még józanul sem esik sok figyelem a műfajra. Röviden: a dzsessz mifelénk elég rozoga állapotban van, minden olyan esemény jól jön tehát, amely valamelyest ráirányítja a figyelmet. Most a dzsessz nemzetközi napja, amely az UNESCO jószolgálati nagykövete, Herbie Hancock világhírű zongorista kezdeményezésére jött létre 2012-ben, és egy nemzetközi rendezvénysorozattal hívja fel a figyelmet a dzsesszre mint a kultúrák közötti párbeszéd lehetőségére.

Miként tavaly, az idén is különféle programokkal, főképp rangos koncertekkel ünneplik szerte a világon, nálunk is. Magyarországon, a műfaj helyzetének megfelelően, persze szerényebben, de azért valahogy mégiscsak. Kisebb dzsesszkoncertekkel kávézókban, romkocsmákban, egy nagyobb koncerttel (Eastern Boundary Quartet) és az azt követő jam sessionnel a Budapest Jazz Klubban. Központilag pedig a Millenárison található Európa Pontban előbb egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen a meghívott szakemberek a fiatal magyar dzsesszmuzsikusok helyzetét, lehetőségeit elemzik, majd az ezt követő koncerttel, amelyen pedig Snétberger Ferenc gitárművész mutatja meg, hová juthat el egy dzsesszmuzsikus még a legkilátástalanabb helyzetből is.

Miközben hivatalos emberek hivatalos megnyitót tartanak, gondolataink azért Isztambul felé kalandoznak, ahol a dzsessz nemzetközi napjának idei fő eseményeként egy a világhálón is követhető koncerten olyan sztárokat hallhatunk, mint például Herbie Hancock, Terence Blanchard, Marcus Miller, John McLaughlin, Branford Marsalis, Wayne Shorter. Aztán felidézünk néhány gondolatot abból az írásból, amelyben éppen egy évvel ezelőtt elemeztük a dzsesszzenészek hazai lehetőségeit, a műfaj helyzetét.

Binder Károly zongoraművész, tanszékvezető egyetemi tanár például azt mondta: „A komolyzene lassan-lassan vitrinbe zárja önmagát, és mint egy műtárgyat lehet megnézni. Biztos vagyok abban, hogy megújulásában fontos és jelentős szerepet játszik korunk improvizációs magas kultúrája, a dzsessz.” Harcsa Veronika azt említette, hogy nálunk a dzsessz mozgástere nagyon beszűkült, lemezek alig jelennek meg, a kisebb vidéki klubok megszűntek, a szervezőik nemhogy a fellépti díjat, de még a zenészek utazási költségeit sem tudják előteremteni, így vidéken, leszámítva egy-két nagyobb fesztivált, a dzsesszélet megszűnt.

Végső Zoltán dzsesszkritikus pedig arról beszélt, hogy nagyon sok fiatal magyar dzsesszzenész már külföldön keresi a lehetőségeket, mert Magyarországon méltatlan munkák várták őket, és csak egy-két igazán rangos fellépési hely. Hozzátette azt is, hogy egy-két marginális adón kívül a rádiós, televíziós csatornák nem közvetítenek dzsesszt, a műfaj a sajtóban is alig talál helyet. Úgy vélte, a fiatalokat azért sem érdekli a dzsessz, mert az elidegenítően, artisztikusan viselkedik, fenn hordja az orrát, nem közeledik a közönséghez, azt várja, hogy a közönség tegye meg felé az első lépéseket.

Van időnk mindezt átgondolni, mert Réthelyi Miklós korábbi erőforrás-miniszter, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke megnyitóbeszédében azon kívül, hogy valamiféle támogatásokat említ, lényeges dolgot nem mond a dzsesszről. Sőt, a kerekasztal-beszélgetés után, közvetlenül Snétberger koncertje előtt, tiszteletlenül távozik, de persze biztosan halaszthatatlan teendője akadt.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői épp csak bele tudnak kapni egy-egy gondolatba. Bágyi Balázs, a Magyar Jazz Szövetség új elnöke azt mondja, a lehetőségek valóban beszűkültek, nincs kiterjedt menedzseri kör és mecenatúra a műfajban, a fiatal muzsikusoknak meg kell tanulniuk önmagukat menedzselni, nyelvismerettel kell rendelkezniük, és a világháló valamennyi lehetőségét használniuk kell arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a világgal.

Mészáros Zoltán zenei menedzser, a Snétberger Zenei Tehetség Alapítvány kuratóriumi elnöke lényegében ezt a gondolatot folytatja, amikor arról beszél, hogy ma már a nagyobb cégektől is nehéz támogatást szerezni, ha mégis adnak, akkor is keveset, és csak olyan kulturális eseményre, amely az ő célcsoportjuknak szól. Mészáros szerint is nagy baj, hogy a dzsessz nem látható televízióban, nem hallható rádióban, de a műfaj neve még az iskolai oktatásban sem hangzik el. És ők is arra biztatják a Snétberger Zenei Tehetség Alapítvány tanulóit, hogy nyelveket is tanuljanak, és használják okosan a világháló lehetőségeit.

Songoro Fatime zenész, rádiós műsorvezető, zenei szervező szerint megdöbbentő, hogy a fiatal dzsesszzenészek többsége mennyire nem ismeri fel, hogy bizony az önmenedzselést is meg kell tanulniuk, tapasztalatai szerint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem leendő dzsesszmuzsikusai például csak elvétve látogatják azokat az órákat, ahol lehetőségük nyílna elsajátítani efféle ismereteket. És új utakat is csak kevesen keresnek. Ő például szervezőként, Song-óra című sorozatában a társművészeteket házasítja a dzsesszel, ilyen műsorokkal igyekszik a közönséghez közelebb hozni a műfajt.

Snétberger Ferenc koncertje előtt csak annyit mond: „Ez mindig rétegművészet volt, ma is az, de a dzsesszrajongók száma külföldön nem csökken, letöltés helyett még a lemezeket is megveszik, így csak egyet tudok mondani a fiataloknak: még a legnehezebb helyzetben se adják fel!” Aztán színpadra lép, és a program zárásaképpen zenélni kezd. A Millenáris területére kihangosított muzsikájával mind több embert csal az Európa Pont közelébe. Játéka alighanem a dzsessz legjobb hírverése. Mi tagadás: mutat egy-két cselt a gitáron.