A fennmaradó tíz százalékban pedig kiderül, hogy minden pont úgy jó, ahogy van, másodszorra minden még sokkal szerencsétlenebbül történik, a gondviselés hordoz minket a tenyerén attól a pillanattól kezdve, hogy a megfelelő ivarsejtek találkoztak. Eszemben sincs tehát csodálkozni azon, hogy Noémie Lvovsky előállt a saját ilyen történetével, minden forgatókönyvíró kerülhet válságba, és amikor nincs hová lépni, az ember kénytelen másolni, azt pedig mégsem írhatta, hogy van két család, amelyik harcban áll, de a gyerekek egymásba szeretnek. Maradt az időutazás, játsszuk újra, itt elájulunk, és ott ébredünk föl.

Ami érthetetlen: hogy mégis film lett belőle. Ami még érthetetlenebb: hogy nemcsak egy film az alkotói válságról, hanem épp ellenkezőleg, különösen személyes, fontos, szíven viselt film, Noémie Lvovsky nemcsak írta, de rendezte is, nemcsak rendezte, de magára is osztotta a főszerepet, nemcsak játszotta, de még a szülei emlékének is ajánlotta az egészet. Ez az egyetlen elem az, ami igazán rokonszenves a történetben, a szülők egyébként is a film legjobb szereplői, az Asterix egyik mellékszereplőjének látszó papa, hatalmas gall orral, hozzá illő bajusszal, megnyugtató hanggal, tétova nézéssel, meg a szép hangú, csöndes, határozott mama, Yolande Moreau.

Örülök, hogy Noémie Lvovskynak helyes szülei voltak, ha csak ennyit akart volna elmondani, és mindezt sikerült volna mondjuk tíz percre szűkíteni, lehet, hogy a Camille volna az egyik kedvenc filmem. Csakhogy nem a szülőknek állítódik az emlékmű, hanem a nyolcvanas éveknek, a régi önmagunknak, ami Franciaországban természetesen valamivel lazább volt, mint nálunk, de nem volt ég és föld a különbség gimnáziumi szinten, az alapkérdés a ki kivel kavar, ki hogyan táncol, hogyan öltözködik. Aláfestésnek a tánczene kevéssé elektromos változata szól, I’m Walkin’ on Sunshine. Az egyetlen eredeti elem, hogy a negyvenéves Camille negyvenévesen jár iskolába, amin senki nem csodálkozik. Nem évtizedes tudás az ifjú testben, hanem szándékos öreglányság – nyilván bolond lett volna a film ura kiadni a kezéből élete szerepét. A néző pedig legfeljebb azon lepődhet meg, hogy negyvenévesnek mondja magát, mert többnek látszik.

Mindez nem ad a filmnek semmi emeltséget, szürreált vagy bolondériát, nem történik semmi olyan, ami ne történhetne meg egy hétköznapi gimnazistafilmben, csak a célközönség most huszonöt-harminc évvel idősebb. Találva kellene éreznem magam, de egyre nehezebben megy, a történet egyre fókusztalanabbá válik, új szálak indulnak, amelyek nem vezetnek sehová, viszont el kell varrni őket, amitől maga a filmbéli karakterek válnak egyre fölpuhultabbakká, míg egy vízparti beszélgetésben, hosszú heteknek tűnő 115 perc után le nem vonják a tanulságot. Hogy a tanulság a filmet a kilencven- vagy a tízszázalékos zónába helyezi, az majdnem mindegy, mert van egy százszázalékos tanulság: az is bolond, aki moziban ül ilyen gyönyörű időben.