Invokáció és képi összefoglalása az időben-logikában következő műveknek, egyszersmind beszámoló az alapélményről. Kőnigről tudható, hogy sorozatainak, olykor hosszú esztendőkig tartó korszakainak kiindulópontja, táplálója (ürügye?) egy-egy maga végezte kutatás, amely lehetett tértanulmány, irodalomtörténeti arcképcsarnok, könyvformában is publikált várstúdium, s amely a bevezető vallomások szerint jó tíz éve a Szent

Donát-körtemplom. Zadar (a magyaroknak és az olaszoknak Zára) városának műemlék éke, egy IX. századi zárt-fenséges rotunda, amelyet útikönyvek és építészettörténetek szívesen említenek együtt bizánci előzményekkel és az aacheni palotakápolnával.

Kőniget inkább a Szent Donát alapozása és környezete érdekli. Ahogyan a tizenegy évvel ezelőtti nagy tablón a látványt a fejezet nélküli, csonkult és oszlopdobokra hullott oszlopok uralják, úgy koncentrál a festő a felvezető szövege és a kiállítás szerint ezekre a templomalapfalba épített, még álló, egykori fórumalkotórészekre. Először és sokáig csak a fölényes festő. Mert ha a továbbra is megnevezhetetlen idézett képen megjelenik is egy piros-fehér, plázsképzeteket keltő, csíkos napernyő, a látványt mégiscsak az igen finom kékkel, igen halvány következetességgel megfestett függőleges vájatok, mindközönségesen kannelurák határozzák meg.

A vájatolt oszlopok aztán önálló életre kelnek, és a mellékértelmezések végképp eltűnnek. A művek kékek, derengő, sötét vagy komoran mély, de csak kékek lesznek, a tárgy pedig szigorúan vett oszloprészlet, legfeljebb oszlopsorok. Sajátos módon, és képzeteknek ellentmondva, sosem monoton módon. Hiszen ha az egyik paravánon egymás mellé rakott a rendezés négy kisméretű vásznat a felfirkantott tizenegyes évszám mellé, azért tehette, mert négy eseményt, négy kamaradrámát állíthatott ciklusba. Az elsőn csaknem teljes magasságukban megmaradt elemek feszes-fenséges ritmusa, a másikon a lazán összerakott oszlopdobok inkább diagonálisan támadni, mintsem dőlni készülnek, vannak szétterülő, romegzisztenciájukkal elégedettnek látszó, lomha darabok, és egy magasságban letarolt, utókor-kisszerűséget jelző kollekciók.

A hangulati belemagyarázás lehet persze merő önkény, a változatosságot biztosító festőkvalitás azonban tény. Kőnig tulajdonképpen a kubizmussal játszik, amikor éleket és mélyüléseket, váratlan domborulatokat és makacs paralleleket dolgoz ki, mindazonáltal valahol a metafizikus festészet álszenvtelenségét és a foltfestés oldottságát is kísérti. Egyik legfeszesebb vászna, egy idei kompozíció messziről makacs és izgalmasan változatos konstruktivista egészet mutat szigorúan összezárt, tulajdonképpen össze préselt függőlegeseivel. Közelről ez a zárt sor azonban kékbe forgatott, de kemény tárgyábrázolásnak bizonyul, és még alaposabban szemlélve feltűnnek azok a bomlott, szürreálisan felfakadó esetlegességek, amelyekben egy-egy tört oszlop végződik.

További ritka élményt nyújtanak Kőnig tárgybeli mesterakvarelljei, amelyek rézkarcfinomsággal, mondjuk ki, bravúrosan költői tárgyszerűséggel variálják és teszik kétségessé a tárgyat. Mert ha mindezekhez számba vesszük a motívumot végképp elúsztató, a kísérletező indulat szerint a felismerhetetlenségig absztrahált mozgásokat, valamint a vásznakból-akvarellekből logikusan következő, a képi gondolatokat újraalkotó kiállított domborműveket, igen messzire kerül a mediterrán hangulattól a nagyon is egységes bemutató. Megint eszünkbe juthat, hogy korunk művészének éppúgy kell valami intellektuális, kívülről jövő, nem artisztikus indíték a munkájához, mint az antivilág festőinek egy virágcsokor. Aztán mindezt végiggondolva felfedezzük, hogy az Országzászló téren látható művekben mégiscsak hatott ránk mindaz építészetről, rendről, tudatosságról és erőről, amiről a művész szövege értekezett.

Kőnig Frigyes: Oszloprendek Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár