Meg is mondom, miért ez a benyomásom: mert ő rendezte a Sanghajba tartó Attilát, márpedig nyilvánvalóan semmi különösebb mondanivalója, érzelme, érdeklődése nem volt a darab iránt. És ez most még csak nem is panaszszó: az is a benyomásom, hogy még mindig akkor járunk jobban, ha Káel Csabának nem jut eszébe semmi.

Kicsit furcsa érzés újraélni ezt a halódó kommunizmust. Addig jó, amíg Kádár él, mert ő mégsem Biszku vagy Gáspár, addig jó, míg Káel Csaba vezérigazgat, mert ő mégsem Kerényi Imre. Amúgy meg addig jó, amíg igazgat, és nem rendez – hát itt kell most keresgélni a kompromisszumot. Az Attila nem botrányos előadás, vetített díszletek előtt mozognak az énekművészek, a képek nem éppen a jó ízlés csodái, romok, nádas, felkelő nap, vereslő felhők.

A jelmezekért felelős Németh Anikót (Manier) esetleg érdemes lett volna beíratni egy történelmi fejtágítóra, és akkor nem mászkáltak volna a történetben sarus ferences szerzetesek, mintegy hétszázötven évvel a rend alapítása előtt, de nem szeretnék kicsinyes lenni, Sanghajban ez végtelenül mindegy lesz a közönségnek. Úgysem tudják majd fölfogni, mi értelme van az egész nádasparti jelenetnek, hiszen az ebben a kultúrában élők se nagyon értik.

Addig jó, amíg nem jut semmi a rendező eszébe, mert ha mégis, akkor különös dolgok születnek. Attila király lakomáját például megpróbálja földobni valami hamisítatlan hun vircsafttal, ami azt jelenti, hogy két hibbant Winnetou forgolódik a színpad szélén, kezükben táltosdob, mintha azzal fognák a csodaszarvas jeleit az űrből. Beleborzonghatunk a csillagok szavába.

Csak hát fogva vagyunk, nincs választásunk. Nincs másik Attila, vagy ez, vagy semmi. Az állam szerencsére rászállt az operára, nem értem pontosan, hogy mit várnak tőle, de amíg ez tart, addig meg lehet nézni egy ilyen előadást. Vagy ha nézni nem is lehet, hallgatni igen.

A szereposztás gyenge pontja a valaha nagy reménység José Bros volt, aki most éppolyan anakronisztikus jelenség, mint a csuhások; karikalábú, magasított saruban trappoló tenor, kellemetlen hanggal, bizonytalan muzikalitással. A többiek azonban, ahogy legfőbb érvként szokták mondani egy opera-előadás kapcsán: a világon bárhol énekelhették volna a szerepüket. Giacomo Prestia érezhetően Samuel Ramey nyomán ment végig a szerepen, ami jó iskola, ez a kicsit csőrös, koncentrált hangképzés nagyon hatásos is tud lenni. Amiben jobb Ramey-nél, az a hang szépsége, amiben rosszabb, az a légzéstechnika, meg maga a sűrítés, ez a csóvaszerű hangképzés, meg amit ez hoz, a főszerep főszerepkénti megélése. Mindösszesen így is igen jó a benyomás, nem érezni a nagy embert, a nagy gonoszt, aki ellen a jók még nagyobb gonoszságot követnek el, de a darab megszólal.

A további szereplők közül Vlagyimir Sztojanov igen jó bariton, nem nagyon karakteres a hangja, de állja a sarat, Ana Lucrecia García pedig még nála is jobb szoprán, elfújja a szerepet, és el se fárad bele, pedig kegyetlen szólam, erő és magasság is kell hozzá, de megvan. Ami még megvan benne, az az operai lényeglátás, ha lehet így mondani: azt kell keresni, ami nem mondható, csak énekelhető. Pier Giorgio Morandi vezényelte a kolozsváriakat, a zenekar kifejezetten jól teljesített, egészséges tempóban vitte végig az operát, a kórus gyenge alapanyag, talán tényleg csak ennyi van benne. Az Attila pedig alighanem újabb csatát veszített, felfedezés helyett azzal a tanulsággal, hogy jól van, ahol van, félkuriózum, haladóknak.