Nemzeti drámánk Szegeden - Él még Bánk?
Székely László díszlete Pollack Mihály épületét gyönyörűen imitálva nyújt mobil játékteret a nemzeti klasszikus drámához. A lépcső előre-hátra mozog, az oszlopsor félbehagyott felső része meg le-föl liftezik. Gazdag, sokat sejtető asszociációs tér várja Katona József művét. S ehhez még hozzávehetjük Benedek Mari egyszerű szabású, élénk, jelentéses színű mai öltözeteit és a rendező Bodolay Gézától, a szegedi prózai tagozat vezetőjétől megszokott merész ötleteket, filológiai betoldásokat, utalásokat. Minden együtt lenne ahhoz, hogy izgalmas, a XIX. és a XXI. század elejét összekapcsoló gondolatokban bővelkedő előadás szülessen.
A látvány remekül működik is mindaddig, amíg el nem kezdődik a történet. Emberek jönnek-mennek jelentőségteljesen, a lépcső tetején mulatnak az idegenek, a királyné társasága, miközben a timpanon alatt neonfelirat közli: Cinema City Merania. Harsányan szól a régi magyar, kevésbé erőteljesen a bécsi rokokót sejtető zene. Később a cselekményt már inkább csak a Két krajcárom volt nékem kezdetű gyermekdal értelmezi. A darab helyét nemigen találja meg ebben a remek színpadi közegben a rendező, aki sok mindent felhasznál 2001-es kecskeméti Bánk bán-rendezéséből, alighanem a szöveg is nagyrészt az akkori változatot követi.
Jól érthetően, követhetően próbálja elbeszélni az eredetiben nem kevéssé zavaros történetet. Mindent kihúz belőle, amit csak lehet, olykor még többet is, a maradékot pedig, ahol szükségesnek véli, mai magyar nyelvre fordítja le. Nem írja át mai közbeszédre, nem ír bele mai szlenget, csak ott változtat, ahol a régi szöveget érthetetlennek véli. Mindez azonban nem sokat segít. A lecsupaszított történet még jobban mutatja a logikai bakugrásokat, a nyelvi világosság pedig eloszlatja a szerző szövegének jótékonyhomályát.
A racionalizálás nem tesz jót a darabnak, a dús szenvedélydzsungel híján légüres térben lötyög a lázongás, a cselszövés, a gyilkolódás. Komolyan nem vehető, de ironikusan sem értelmezhető a középkori udvari politika és intrika. A betoldások sem világítják meg igazán a rendezői szándékot. Önmagában világos utalásnak tetszik, amikor Petőfi fölpattan a békétlenek között, és elszavalja A nép nevében-t vagy a Dicsőséges nagyurak kezdetű költeményt, máskor éppen a Bánk bánról szóló versének részletét 1848-ból. Ám az ezekben megszólaló plebejus radikalizmus csak színfolt, nem értelmezési fogódzó. Nincs több köze a cselekményhez, mint Katona Elöljáró beszédének Kecskemét főbírájához és tanácsához, illetve Reviczky Gyula emléktábla-avató versének.
Filológiai lábjegyzetek, nem gondolatröptető dobbantók. A színészek sem nagyon találják a majd ezer évet összekötő-átívelő hangot. Nem tudnak mit kezdeni a kosztümökből kivetkőztetett történelemmel. Örök jellemportrékkal kísérleteznek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Biberachban, a maga hasznát mindkét félhez csatlakozva kereső szélhámos örök figurájában Sorbán Csaba könnyen talál kortársi megfelelőt, Pataki Ferenc hosszú hajjal, lófarokkal, bőrkabátban egy pogánykodó rockerbe oltja Peturt, Barnák László Ottó jellemtelenségét jellegtelenséggel tetézi.
Kárász Zénó totyakos Mikhállal, Gidró Katalin öntudatoskodó Melindával próbálkozik, Kéner Gabriella elegánsan viseli Bedeleiben Izidóra teljesen fölösleges szerepét a lecsupaszított történetben. Jakab Tamás Tiborca eltévedt idegenként bolyong a királyi udvarban. Szabó Gabi Gertrudisa racionális hatalmi megszállottságot demonstrál, Nagy Csongor Zsolt bizonytalankodó értelmiségi Bánkjától a gyilkosságnál csak annak öntudatos vállalása áll messzebb. Nem csoda, ha a katonatiszti kabátban királykodó Báhner Péter végképp nem tudja, mit kezdhetne a helyzettel. A rendező, mint már tizenkét esztendeje Kecskeméten is, többször fölmázoltatja egy papírmasé panelre, hogy „Él még Bánk”. De nem hisszük el.
Szegedi Nemzeti Színház
