Szombaton épp a könyvfesztiválon dedikáltam, amikor utolért e borzalmas hír. Odalépett hozzám egyik közös ismerősünk, és csak anynyit mondott: nem akar ünneprontó lenni, de János meghalt. Bennem abban a pillanatban véget ért a könyvünnep.

Elfogult vagyok iránta, hisz a nyolcvanas években lóhajú lázadó tinédzserként az ő rendkívül széles kitekintésű rockkönyvein nőttem fel. Abban az egydimenziós, nehéz levegőjű, rendkívül szűrt információjú világban – az egyébként közgazdász végzettségű – János művei jelentették a legfőbb kapaszkodókat. A Beatlestől az új hullámig, Rock évkönyv, Magya-rock I–II. – generációk zenei világlátását határozták meg. Könyvemléket állított a Budai Ifjúsági Parknak, Dinnyés Józsefnek, a karrierje első csúcspontját elérő Madonnának. A kilencvenes években aztán több magazinnál, majd internetes portálnál is dolgozott.

Személyesen csak a rendszerváltás után futottunk össze, előbb szórványosan, később egyre sűrűbben kvaterkáztunk, mígnem 2004 tavaszán, a rock and roll születésének 50. évfordulóján egy óvatlan pillanatban nekem szegezte a kérdést: mi lenne, ha a Népszabadság Hétvége mellékletében közösen írnánk egy műfajtörténeti cikksorozatot?

Ennek pozitív visszhangja sarkallt bennünket arra, hogy nekiessünk A rock története és A magyarock története vaskos, mérhetetlen adatot és energiát felemésztő köteteinek. És azóta is az élet egyik legnagyobb szakmai ajándékának tartom, hogy időlegesen azzal köthettem össze a pályám, aki kamaszként annyi erőt és hitet adott nekem. Nem ismertem más, hozzá hasonlóan tisztességes és kérlelhetetlen zenei újságírót. Aki ennyire a belső hangokra figyelt volna, és ennyire távol tartotta volna magát a felszínes szakmai fecsegésektől. S bár egyes sarkosabb és/vagy általánosítóbb kijelentésével gyakorta vitába szálltam, szándékában és mozgatórugóiban sosem kételkedtem.

Az élet úgy hozta, hogy bő egy esztendeje találkoztunk személyesen utoljára. Lelkesen mesélt terveiről, a régóta dédelgetett Hungaricum-sorozatáról, a Hobóval tervezett beszélgetős könyvéről. S persze újra felmerült, hogy mikor és miként tudnánk végre méltóképp lezárni nagy ívű közös műfajtörténeti sorozatunkat. Amely, félő, immár végérvényesen torzó marad.

Ahogy azt is tudjuk, hogy az utolsó dalt – miként János egyik könyvének címéül adta – mindig a halál játssza.