Persze nem előzmények nélkül: volt színpadi szerző, írt hangjátékokat és forgatókönyveket, rendezett, fordított. A Szovjetunióban született, kétéves korától az NDK-ban élt Ruge regényét 2011-ben a Német Könyvdíjjal ismerték el. A budapesti könyvfesztivál vendégeként beszélgettünk vele a magyarul is egyre nagyobb sikert elérő műről, a keletnémet identitásról és a lázadás hiányáról.

Mert épp ez a regény egyik érdekessége: nem az áldozatok, hanem a fenntartók szemszögéből látjuk a történteket. Vagyis alig van benne lázadás. Ruge is egyetért abban, hogy nincsenek harcosan lázadó karakterek a műben, ám a kép ennél jóval árnyaltabb. A felvonuló négy generáció mind másképpen viszonyul a rendszerhez. Az első generáció, a második világháború után Mexikóból hazatérő kommunista emigráns nagyszülők teljesen azonosulnak vele. De ők sem cselekvőként vagy társtettesként. A fiuk, Kurt tipikus kelet-európai és NDK-s figura: a kritikus értelmiségi, aki egy demokratikusabb szocialista berendezkedésben hisz, erről álmodik. Annyira erős a hite és reménye ebben az átmenetben, hogy nem képes az ellenzékhez csatlakozni,még akkor sem, amikor az álmai már szertefoszlanak. Az ő fia, Alexander már hátat fordít a rendszernek, és az NSZK-ba emigrál. Az ő fia pedig, a negyedik generáció képviselője, már teljesen közömbös a politika iránt.

Az eddigi NDK-s regények mind belülről, zárt rendszerben mutatták be a történteket. Nem volt külső szemszög. Ruge személyes küldetése viszont az volt, hogy ebben a regényben kitekintsen az NDK határain túlra, hiszen az ország történetéhez szorosan hozzátartozik a Szovjetunió története is. Az igazán nagy bűncselekmények és borzalmak is ott történtek. Kurt szovjet munkatábori szenvedéstörténete így vált az NDK-ban játszódó „külső” történetté. A regény ugyanakkor a rendszerváltás előtt fejeződik be: mint mondta, ezzel már nem kívánt foglalkozni, hiszen nagyon elcsépeltté vált. Túl sokan látták a televízióban. A könyv alcíme is egy efféle elhatárolódást jelez (egy család regénye) – a szakmányban megjelenő családregényektől szeretett volna egy kis távolságot tartani, miközben persze nem számolja fel a műfaj hagyományait.

Maga a téma régóta foglalkoztatta. A kilencvenes évek végén írt egy színdarabot, amely Wilhelm születésnapját foglalta magába (ez lett később a regény gerince). Eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy az alapanyag nem fér be egy színmű keretébe. Sokáig tologatta maga előtt, hiszen nagy feladatnak tűnt, amely nagy felelősséggel jár. Egy évig gondolkodott a szerkezeten, majd maga az írás három évig tartott.

A regény hátterét Ruge családja adja. A történész apa Kurt alakjában elevenedik meg, de ugyanígy felhasználja a regény a Mexikóban élt nagyszülőket is. Alexander alakjában pedig némiképp ő maga is felsejlik, hiszen ’88-ban az NSZK-ba távozott. Ekkor határozta el, hogy amilyen hamar csak lehet, megpróbálja elfelejteni keletnémet múltját.

– Nyugatnémet akartam lenni mindenáron, amíg rá nem jöttem, mennyire nem egészséges ez. Csak önmagam szegényítem, ha megfosztom magam a saját múltamtól, történetemtől – mondta Ruge. Vagyis az identitásától.

Hiszen nem vagyunk mások, mint saját történetünk. Az elfojtási kísérletre épp ez a regény volt a frappáns válasz. S bár szükségesnek látta, hogy a kommunizmus valóban véres és borzalmas része is benne legyen a regényben, ugyanakkor szerette volna relativizálni azt a képet, amely a német és nem csak a német sajtóban él az NDK-ról és a volt kommunista országokról. Mert ennek a képnek a fókuszában csak az elnyomás, a Stasi, a szögesdrót és a fal áll. És ezek eltakarják azt a tényt is, hogy az NDK-ban a diktatúra ellenére nagyjából civilizált életet lehetett élni. Épp ezért nem akart egy újabb Stasi-regényt írni, sokkal inkább a mindennapok érdekelték. Az egyik szándéka az volt, hogy még saját magának is bebizonyítsa: az ember az NDK-ban is emberként élhette az életét. Ezzel az élettel kellett kezdeni valamit. Például el kellett fogadni úgy, ahogy leélte. És talán így el lehet érni, hogy a ma élő egykori NDK-sok se érezzék magukat másodrendű állampolgároknak. A nyugatnémetekkel kölcsönösen fogadják el és tiszteljék egymást, azt viszont egyáltalán nem tartja kívánatosnak, hogy letagadják, eltöröljék a köztük lévő különbségeket. Hiszen akkor a saját identitásukat törölnék ki.

De vajon hogyan viszonyul a regény más nagy ívű művekhez, mint például Uwe Tellkamp A torony című munkájához? Az egészen más stílus – magyarázta Ruge –, hiszen az 1200 oldalon körülbelül tíz évet ölel át. Az övé 400 oldalon ötven évet. Ugyanakkor ő íróként megpróbált kívül maradni a szereplőin, objektívan írni a nevükben, érzelemmentesen. Miközben Tellkamp könyvéből egy nagyon erőteljes politikai állásfoglalás is kiolvasható, amit ő megpróbált elkerülni.

Persze nem volt könnyű rátalálni erre a higgadt hangra. Nehéz volt feladni az író azon jogát, hogy ő adjon értelmet és jelentést a lapon sorjázó történéseknek. Csakhogy ő ebből kivonta magát, és az események interpretációját rábízta a szereplőire. Ez egy irodalmi szükségmegoldás volt, hogy a szereplők különböző szemszögébe és narrációjába meneküljön. Ott rejtse el magát.

– Ha jobban megnézi a szöveget, észreveheti, hogy a szerzőnek nincsenek idézhető mondatai. Nem mutatnának túl jól ezek a sorok az írók bölcsességeit összegyűjtő emlékkönyvekben. Sőt a szerző nem is nagyon kommentálja a történéseket – mondta Ruge.

Most viszont leginkább pihenne, de nem nagyon lehet, mert a regény 21 országban jelent meg, és ez bizony utazásokkal jár. Az ősszel például az Egyesült Államokban tesz háromhetes turnét. Elkészült egy új kisregénye is, amely júniusban jelenik meg. Egy utazásról szól, illetve egy macskával való találkozás története is egyben. Meg a keresésé, írásé, spiritualitásé. Tehát nagyon sok mindenről szól, viszont nagyon egyszerű és átlátható történet. A címe egy spanyol halászfalu nevét viseli: Cabo de Gata. A siker után talán a magyar verzióra sem kell túl sokat várni.

„Nyugatnémet akartam lenni mindenáron, amíg rá nem jöttem, mennyire nem egészséges ez”