Bevezetés a XX. századba
A dolgot azonban megnehezíti, hogy a gyűjteményezés sokáig nem koncentrált erre a korszakra, így jelentős lyukakkal kellett számolni a XX. századi narratívában.
Sokat javított ugyanakkor a helyzeten Genthon István vagy Passuth Krisztina tevékenysége a modern külföldi osztály vezetőjeként, majd az 1982-ben a Műcsarnokban rendezett Tisztelet a szülőföldnek című kiállítás, amely sok nemzetközi hírű, emigráns magyar művésznek tette lehetővé a hazatalálást. Ajándékok, hagyatékok sora került haza ezután, bár a sort Victor Vasarely adományai nyitották 1969-ben. Aztán akadtak gyűjtők is, akik modern műtárgyakat helyeztek letétbe a Szépművészetiben: Marghescu Mária, László Károly, Vass László – vagy gondoljunk az angol Bryan Montgomery nagyvonalú adományára. A Hegyi Lóránd alapította Artaria Alapítvány is jelentős letétekkel gazdagította a Szépművészeti kiállítását.
A rendelkezésre álló anyagból, amelyben értelemszerűen túlreprezentáltak a magyar származású művészek, Orosz Márton és Fehér Dávid, a múzeum két ifjú művészettörténésze válogatta össze a XX. századot bemutató kiállítást. A múlthoz való kapcsolódás – amely a Cézanne-kiállításnak is vezértematikája volt – ezt a válogatást is meghatározta. Ez a viszonyulás szinte kötelező az oktató szerepet mindig is felvállaló Szépművészetiben. A hat helyiségből álló kiállítás az alagsori Majovszky-termekben kapott helyet, melyeket „white cube”-bá, modern felfogás szerinti ideális kiállítóhellyé igyekeztek varázsolni ez alkalomból.
Már az első terembe olyan műveket válogattak, amelyek az alkotó, az alkotás és a befogadó hagyományos viszonyára reflektálnak, és kibillentik, érvénytelenítik azt. Az ajtóból egy Renoir-lányportré vonzza be a nézőt a hagyományos beszédmódú kiállításokból, hogy aztán mindjárt meg is hökkentse a mellé akasztott Tót Endre-képpel, amely csupán egy fehér vászon ugyanazzal a címmel és méretadatokkal, mint a Renoir. A múzeumi szituációt, az alkotó és a befogadó viszonyát vagy az elődök tiszteletét vizsgálja Braco Dimitrijevic, Michelangelo Pistoletto, Joseph Beuys, Lakner László és a Párizsban élő Vera Molnár itt kifüggesztett alkotása is.
Miután pedig így szétbombázták a látogató hagyományos befogadói képzeteit, kellően felkészítették arra, hogy ízelítőt kapjon néhány huszadik századi stiláris vonulatból, motívumkörből, és találkozzon néhány modern klasszikussal. A következő teremben például mindjárt Oscar Kokoschkával és az avantgárddal. Itt látható az osztrák expresszionista egyik fő műve, a Veronika kendője és a Der Sturm számára festett önarcképplakátja. Régebben a modern kiállítás Kokoschkával ért véget, most szinte innen kezdődik. Ezek a képek is, mint a teremben sok minden más, László Károly letétje, köztük Moholy-Nagy konstruktivista kollázsa vagy a cseh kubista Frantisek Kupka egy zenei tárgyú grafikája. De vannak itt fotók Rodcsenkótól, amelyek még monográfusa, German Karginov révén kerültek a múzeumba. És a húszas években készült betonreliefek a nálunk alig emlegetett, magyar származású avantgárd klasszikustól, Péri Lászlótól, azaz Peter Peritől.
A harmadik teremben az organikusabb absztrakció néhány jeles alkotója következik, és szinte mind magyar származású. Kepes György, Reigl Judit, Hantai Simon, Kemény Zoltán. A fényekkel játszó Kepes Moholy-Nagy munkatársa volt és a chicagói új Bauhaus egyik alapítója. Reigl Judit 1950 óta él Franciaországban, és napjainkban épp reneszánszát éli festészete. Három éve Debrecenben rendezték meg nagy, itthoni életmű-kiállítását. Hantai Simon 1948-tól szintén Párizsban élt, csorgatott, hajtogatott képei fantasztikus, képzeletbeli világokra hasonlítanak. Itteni alkotása, az Absztrakt kompozíció a múzeum egyik utolsó nagy vásárlása volt 2008-ban. Kemény Zoltán az 1964-es velencei biennálé szobrászati nagydíjasa. Hogy tudjuk értékelni: ugyanebben az évben a festészeti nagydíjat Rauschenbergnek ítélte a zsűri. Özvegye révén szerencsére sok Kemény-alkotás hazakerült, például az új kiállításon látható fémrelief is. De nem csak magyarok vannak itt: a sarokban az óriás szobrairól ismert spanyol Chillida egy kisebb plasztikája is feltűnik például. Egyébként vannak szobrok, amelyek a méretük miatt maradtak raktárban, mondják a kiállítás rendezői, például a szintén magyar származású francia szobrász, Nicolas Schöffer több kinetikus fényműve. Pedig Schöffernek helye lenne a modern szekcióban.
Az akcionizmus termébe lépünk. Ősi áldozati szertartások mítikus hangulata fogad. Primer gesztusok, titokzatos jelek, földszerű anyagok. Nitsch és Muehl szalonképesebb festményei mellett a legfontosabb katalán kortárs, a tavaly elhunyt Antoni Tapies nagyméretű, barlangfestményekre emlékeztető táblaképe, a Diptichon. Mellette Abakanovicz gerendákból összeeszkábált Ketrece, benne egy kuporgó zsákvászon alakkal. A mű három példányban készült, a másik kettő Chicagóban és Bostonban látható. A budapesti példány állítólag a művész hajdúszoboszlói gyógykezelésének köszönhetően került a Szépművészetibe.
Óriási a kontraszt az ötödik teremmel, melynek szervező eleme a négyzet és a raszter. Az op-art alkotói között vagyunk, Josef Albers sárga négyzete, Jesús Rafael Soto neonhúrjai, Günther Uecker szögképei, Francois Morellet gömbrácsa és természetesen Vasarely optikai domborulatai társaságában.
Végül az utolsó szoba szinte vidám feloldása mindannak, amit eddig láttunk. A pop-art képviselői, az izlandi Erró és Joe Tilson mellett feltűnnek például az objekt művészet olyan alkotói, mint az angol Anthony Caro, aki Spanyolországban gyűjtött vasalkatrészekből alkotta meg itt látható Katalán ének című művét, vagy az osztrák Erwin Wurm, aki egy bordó pulóvert helyezett üvegbúra alá, kétségbe ejtve az értelmezéssel kísérletező nézőt. Caro műve egyébként szponzori támogatással került a múzeumba, még a Postabank jóvoltából, jegyzi meg a két ifjú rendező.
Végigértünk. A legnagyobb nevek hiánya, a meglehetős lyukak és a túlreprezentált magyar emigráció ellenére úgy érezzük, legalább érintettük a fősodrokat. Nem kaptuk meg a teljes huszadik századot, de bevezetésnek nem rossz összeállítás ez. A kiállításrendezők pedig szeretnék elérni, hogy a jövőben majd nagyobb alapterületen mutathassák be XX–XXI. századi műtárgyaik közül a legizgalmasabbakat, legfontosabbakat, és hogy a dinamikusan változó kiállítás a történelmi deficitek ellenére is dialógusképes lehessen a nemzetközi színtér fajsúlyos, „trendalkotó” múzeumi állandó kiállításaival.
