Magdolna utcai fokozat
Nemes kiállításain ez a disztinkció régóta tanulmányozható. A festő, aki laza, de még így is hátborzongatóan hangulatos álimpresszionizmussal fest cigánytelepet, és mímelt-rontott fotóutánzatokkal ad körképet a hetvenes évekről, híressé vált videóihoz hasonló társadalomkritikával szolgál olaj-vásznaiban és akvarell-papírjaiban. Ezúttal a romkocsmákról, vegyes technika megjelöléssel.
A kitüntetett téma alapos helyismeretet jelző lapokon jelenik meg, és a megjelenítés első látásra tökéletesen illeszkedik ehhez a világhoz. A tűzfalak felmagasodnak, a vetítővászon az első emeleti gangról lóg le, a publikum összemosódik, és egy gitárt a funkcióját vesztett, üres csővezetékre akasztottak. A falakon, sátorponyván, a fellépők tábláin jelek és jelmondatok, ezek a demokráciát, tiltakozást, netán kizsákmányolást emlegető angol és magyar betűsorok azonban éppoly rendetlenek és elmosódók, mint egy oszlopon a Népszava halhatatlan kalapácsos vörös embere.
Mintha nem volnának fontosak, akárcsak az egész ábrázolás. A ciklus címe is Utópia romkocsma, az asztaloknál ülők akvarell-maszatosan derengnek elrajzolt Delacroix-repró alatt, és a demonstráló feliratokat tartók is a gyerekmunkák bizonytalanságával formálódnak a padlás (pince?) terében. Ámde! Ámde az ülve demonstrálók köré került néhány piros támlás szék, amelynek lazán is határozott kontúrjai, s kivált a támla horzsolt-koptatott vöröse mesterkézre vall, a henye Delacroix-idézet fölött a tűzfalak könnyed eleganciával koszlottak, és belezendül az esetlegességbe egy a Vadakhoz méltó ultramarinos üvegtető, meg valami gyanús, de annál kékségesebb ponyvaféle.
Alig hiszem, hogy Nemes tudatos kiszámítottsággal helyez el egy-egy mesterrészletet a tudatos ideiglenességbe, mondjuk, a megállapodottabb közönség kedvéért. A munkáin inkább olyasmi látszik, hogy időnként, amikor nem ragaszkodik a mondanivalóit oly kiválóan szolgáló lazasághoz, előbukkan a képfelületen az a festői teljesség, amelyet valóban átalakít. És amely így fokozza a feszültséget. Egy fa puha lírája a szűk feketeszürke skála ellenére, két bravúrosan megfestett zöld szemétgyűjtő a Vasarely helyett Kassákot preferáló angol jelmondat felett, egy tökéletes árvízi rajz, amelynek a hangulatából a beleírt abszurd párbeszéd sem zökkent ki. Fontos a szöveg a képeken – Nemest médiaművészként tartják számon –, mígnem a harmadik teremben már-már átveszi a hatalmat. A rajzsorozat címe Intereurópa Kísérleti Lakópark, a műfaj storyboard, azaz képes forgatókönyvvázlat, és a boardra került sztori rezzenéstelenül hátborzongató. Nemes azt a víziót írja és rajzolja meg, miszerint egy bizonyos nemzeti alapprogram „szabad bölcsészek és független művészek részére” kísérleti lakóparkot alapított, ahová akaratuk ellenére kerülnek a lakók, akik először tiltakoznak, aztán belefáradnak, aztán alkalmazkodnak. Szöveg, illusztráció egyformán –csendesen – apokaliptikus. És itt óhatatlanul eszünkbe jut, hogy tulajdonképpen Berda Ernő, meg Háy Károly László is storyboardot metszett linóba hetven-hetvenöt éve.
Annak az egykori szocialista művészcsoportnak a tagjai, amely csoport direkt agitációs művekkel meg festménnyel, szoborral, kiállításokkal tiltakozott a fasizmus, a háború, a kizsákmányolás – egyszóval a kor agressziói – ellen. A minőség, mint köztudott, felettébb változó volt, a kínálat az amatörizmustól az erős művekig terült szét. Egészen negyvenkettőig, a Magdolna utcai vasasszékház kiállításáig, ahol és amikor meghívottakkal, Kmettyvel, Bokros Birmannal, Bernáthtal is megerősödve, érett művészet és agitáció izgalmasan keveredett. Mintha itt tartanánk most a Liszt Ferenc téren.
