Egyszerű, túl egyszerű. Lehet ragaszkodni a hagyományainkhoz a korábbi hagyomány őreivel szemben is, mondhatjuk azt, hogy tiszteljük és szeretjük Kalló Zsolt hegedűhangját, de még jobban szeretjük a világ nagy hegedűművészeit, Heifetztől Mutterig vagy tovább, akik kiálltak és nemzetek fölötti ünneppé tették azt a mozdulatot, ahogy a vonót a húrokhoz érintik. Hogyan lehetne velük versenyezni?

Kicsit talán mégis lehet, legalább a hangzásban, hogy a régi hangszerben a kisebb feszülések és a bélhúrok miatt a hang maga barátságosabb, puhább, mattabb, legalább nem érzi azt az ember a versenymű nyitóhangjainál, hogy valaki egy magas fordulaton járó fogorvosi fúrót dugott a fülébe. De ha megszerettük már a fúró hangját, akkor Kalló Zsolt számára belépési engedélyt is nehéz szerezni, miért hallgassam vele, ahelyett hogy Menuhinnal?

Annyira kézenfekvő a probléma, hogy kénytelenek vagyunk elvetni a kiindulási egyszerűbb megoldást: ez nekik is nyilván eszükbe jutott. Ahogy talán az is, hogy egyazon lemezen nehéz egyszerre két különböző interpretációs felfogást követni. A Hegedűverseny új fölvételét azzal indokolják, hogy ez az első változat, az Olasz szimfóniát meg azzal, hogy ez a végül be nem fejezett, de mégis utolsó változat, Mendelssohn elvégezte a három utolsó tételen a javításokat, csak ki kellett bogarászni a kéziratból, hogy mit is akart végül a szimfóniával. Illetve Mendelssohn elvégezte a javításokat, de elég érdekes az eredeti állapot ahhoz, hogy ne törődjünk feltétlenül vele. Amivel nem szeretném azt állítani, hogy mindenképpen kell valami zenetudományi megalapozottság egy lemezhez, hiszen elég, ha föl tesszük, és örömünk van benne.

Továbbra is az egyszerűbb elintézési módot keresve: van-e öröm benne? Ha a Hegedűverseny nem az emberi ujj gyorsaságának és pontosságának apoteózisa, ha a második tétel nem a lágy hangzás és a kétféle fizikai feszültség találkozásának ellentétéről szól, akkor az még ugyanaz a darab? Persze, jönnek azonnal az érvek, hogy az ősbemutatót is a Gewandhausorchester koncertmestere játszotta, még ha nem is tudjuk, hogy hogyan, de nyilván nem arról szólt az előadás, hogy a komponista és a muzsikusok alkották a talapzatot a szólista márványszobrának – ehhez még száz évet kellett várni. Jönnek az ellenérvek is, épp a második tétel, a hangszer kapkodós, ideges tempója, ami nem hagyja a darabot, hogy élje a saját idejét. Vannak pillanatok, amikor a hegedű fölöslegesnek tűnik a versenyműben, mindaz, ami igazán érdekes, a zenekarban játszódik, a belső szólamok hallhatóvá tételével, az üstdob intenzív jelenlétével, ugyanaz, de mégsem, és nem a kadencia vagy az apróbb eltérések miatt, hanem mert a zenekari játék fényt bocsát arra, amire nem szoktunk figyelni. Nem figyelünk, nem vesszük észre, hogy az utolsó tétel kezdetekor, a trombitafanfár nem a semmiből jön, jaj, de jó, hogy eszembe jutott-alapon választva el a két egybeérő tételt, hanem már ott bujkált az első tételben is: Beethoven után vagyunk. Ha túlzás is egy karaoke-Mendelssohn, ahhoz mindenképpen elég érdekes a Hegedűverseny, hogy az Olasz szimfóniát is hallani akarjuk.

Ami aztán nem kezdődik annyira üdítően, eleve a túláradást, napfényt, ugrabugrát nem lehet érzékelni, ráadásul a második hegedűk mintha egy kicsit lomhák volnának az első tételben, húzzák vissza a többiek lendületét. Mindvégig azt érezni, hogy igen/de, hogy ami az egyik pillanatban erény, mondjuk a fafuvolák furcsa, tompa, izgalmas hangja a második tételben, az a következőben hátrány, ugyanezek a fuvolák belevesznek a zenekarba a negyedik tételben, amikor pattogniuk kellene, vinni előre a darabot. A kör végére érve a kiindulási ponton vagyunk, mint valami társasjátékban: miért is hallgatnánk ezt, a maga különlegességeivel és bizonytalanságaival, amikor annyi bitekbe vésett változat vár ránk?

Annyi? Majdnem csukott szemmel választva meghallgattam egy régebbi felvételt, Charles Dutoit vezényli a Bécsi Filharmonikusokat, és igaz, tényleg összemérhetetlen. Nincs olyan eleme a Capella Savariának, amely legalább összehasonlítási alapnak megfelelne; mintha a megyei pocakosokat küldenénk pályára a Real Madrid ellen. Csak éppen a luxuszenekar és a híres karmester olyan bután, kifejezéstelenül, hitetlenül, lélektelenül és értelmetlenül játssza el a darabot, hogy ezért az eredményért a hangszert kár volt a kezükbe venni, kár az áramért, amennyit a CD-lejátszó fogyasztott közben. Ezek után viszont sajnos érvényes a kérdés: voltaképpen ki öli meg Mendelssohnt?