Ha hirtelen ránk dörrennének, hogy mégis mi értelme egész nap a standok között gyúródni, sorba állni egy dedikálásért, messzi földről érkezett írók gondolatait hallgatni, akkor lehet, hogy nem tudnánk gyors és kézzelfogható válasszal szolgálni. 

A gyerekstandok körül is nagy volt a nyüzsgés

És ez a kis világrész most ott van a kanapén, a nevünkre írva, és ez valami furcsa, alig érthető büszkeséggel tölt el. Persze maga a fesztivál sem rossz. A kinti és gyerekstandok körül szinte állandó volt a nyüzsgés, és a tavaszi napsütés miatt sokan eleve hagyták a benti tumultust, és a fűben heverészve böngészték át az újdonságokat. A legszebb stand címet megint a vendégek vihették el, de nagyon tetszetős volt a Geopennél a könyvekből fabrikált székinstalláció, ahol elvileg a könyvek gerincére lehetett leülni. De nagyon aktív volt az izraeli stand (az izraeli írókontingens volt a legerősebb az olasz után), és csúcsidőben levegőt se nagyon lehetett venni az Európánál, a Kalligramnál, a Magvetőnél, a Scolarnál vagy a Librinél.

Elvileg az olasz irodalmat láttuk vendégül a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, de az invitálás szerencsére sosem korlátozódik egyetlen nemzetre, és mindig sokszínű eredményre vezet. A szombat délelőtti Európa Matinén, amely egyidős magával a fesztivállal, például sikerült egy asztal mögé ültetni Amir Gutfreund izraeli, Eugen Ruge volt NDK-s és Jevgenyij Popov orosz írót. (Fájón hiányzott az olasz küldöttség egyik húzóneve, Giorgio Pressburger.) A nemcsak orosz, hanem nagyon orosz Popovtól például – kinek Vodkára vodkát címmel novelláskötete jelent meg – megtudhattuk, hogy kortársai ugyanannyit isznak most, mint a Szovjetunió legsavanyúbb éveiben, csak többet esznek hozzá. Ezt hozta a kapitalizmus. Különben minden más a mi tapasztalatainkra rímel: a rendszerváltás számos pálfordulást hozott.

Aki addig a vallás és a hit ellen ordított, mondván, aki templomba jár, az a nép ellensége, azokból lettek a legájtatosabbak, akik most azt prédikálják, hogy aki nem jár templomba, az a nép ellensége. Ezért is írták át egy kommunista író rendszerpárti regényének címét (Az ember mindig ember marad) ironikusan, ám annál velősebben: A prosti mindig prosti marad. Ruge pedig összehasonlítva a keletnémet és a magyar rendszerváltást, némiképp keserűen csak annyit mondott: nekik, keletnémeteknek viszonylag könnyű volt az átmenet, hiszen ott volt karnyújtásnyira a saját, nyugati modelljük. Ez a magyaroknak hiányzott, viszont a gyors átmenetnek meg is volt a maga következménye: a keletnémetek jóval hamarabb ábrándultak ki.

A mi holokausztunk című regény szerzője pedig azzal a kissé frivol kijelentéssel lep meg minket, hogy értsük meg, nem volt casting. Vagyis a nácik nem válogattak, éppúgy elvitték a jót és a rosszat, a fukart és nagyvonalút, a hangos szomszédot és a bölcset is. Neki pedig, harmadik generációs holokauszt-túlélőként épp ez volt a célja, hogy kiszedje a vitrin mögül ezeket az értékes „múzeumi tárgyakat” (hiszen Izraelben így kezelik őket), és a maguk élő, emberi valójában mutassa meg a túlélőket. Esendőségükkel és erényeikkel együtt. Közelebb akart lépni hozzájuk, átnyúlni az üvegen, megtapogatni és megszagolni őket.

És nem csökkent az érdeklődés este hatkor sem. A világhírű David Grossman például, akinek A világ végére címmel jelent meg nagyregénye a Scolarnál, telt ház előtt fejtegette, hogy az emberiség legnagyobb drámája a család. Mert a tragédiák nem a harctereken, nem a történelem terepén zajlanak, hanem nagyon is intim környezetben, a konyhákban és hálószobákban. Ezért is szeretjük egy család tükrén keresztül nézni, olvasni a sorsfordító eseményeket. Mert így könnyebb átélni, megérteni.

Később már az olasz és a magyar irodalom különbségeiről és azonosságairól szóló beszélgetésbe csöppenünk bele, ahol máris kiderül, hogy vannak ugyan eltérések, de azok nem annyira markánsak, hogy kis eltéréssel ne bukkanjanak fel a másik literatúrájában. Ugyanakkor Luigi Tassoni szerint a magyar kortárs szerzők autentikus csillagok a világirodalom egén, ezért nagy hiba, hogy az olasz kiadók folyton a hazai szerzőkkel összekapcsolva próbálják eladni őket. Pedig Esterházynak, Márainak, Kertésznek, Konrádnak szinte lehetetlen megtalálni az olasz megfelelőjét. És a fordítók fontossága mellett felhívta a figyelmet a rossz fordításokra is: például Szabó Magda néhány könyve szinte olvashatatlan olaszul, és ez így merénylet az irodalom ellen.

Márpedig az olasz nyelv erejét és közvetítőszerepét egyáltalán nem szabad lebecsülni, figyelmeztetett Barna Imre, az Európa kiadó volt vezetője. Mert miközben köztudomású, hogy a német nyelv a magyar irodalom legfőbb ugródeszkája, Márai Sándor világméretű népszerűsége épp az olaszok segítségével bontakozhatott ki. Nekik köszönhető, hogy ha ma Brazíliától Japánig feltennénk a kérdést, hogy ki a legismertebb magyar író, hát a legtöbben Márai nevét mondanák. A gyertyák csonkig égnek olasz fordításának sikere persze nem előzmény nélküli. Nem a levegőből pottyant le. A Monarchia felbomlása után a fiumei magyarok meg sem álltak Triesztig, ahol pedig viszonylag jól jövedelmező munkára találtak: a fordításra. Ők tették népszerűvé a harmincas évek magyar szórakoztató irodalmát, és ehhez a hagyományhoz tudott csatlakozni Márai regénye, amelynek szintén vannak lektűrös vonásai. Mint ahogy Molnár Ferenc elképesztő sikere is hozzájárult ahhoz, hogy a pesti Pál utca mindmáig az olasz turisták és rajongók szinte kötelező célpontja.