– Elektronikus vagy kiberzaklatásnak fordítják, ám általában meghagyják az angol kifejezést, mivel a zaklatás szónak szexuális konnotációja van a magyar nyelvben – felelte a jelenség elnevezését firtató kérdésünkre Ujhelyi Adrienn, az ELTE adjunktusa. Hozzátette: – A téma idehaza is mind több, főként pedagógiai konferencián kerül szóba, ám a szisztematikus feltárások még csak most vannak folyamatban. Korántsem meglepő, hogy mifelénk is fókuszba kerül a cyberbullying, elvégre egyre több fiatal szerelkezik fel okostelefonnal, így a kommunikáció lényegében real-time üzemmódban zajlik. A készülékkel rögzített fotót vagy videót megannyi csatornán lehet publikálni: Facebook, Twitter, Instagram, Tumblr, e-mail, fórumszoba, mobilalkalmazások, blogok – a sor végtelennek tetszik. Ha pedig a tartalom nyilvánosságra kerül, ismerősök százai lájkolhatják.

Játék lenne?

– Ez már önmagában veszélyes – jegyzi meg Domonkos Katalin, az ELTE doktorandusza, aki az elektronikus zaklatásról írja a disszertációját. Az áldozat már azt is támadásként éli meg, ha másoknak „tetszik” a megalázónak vélt helyzetet megörökítő kép, videó vagy szöveg. A szakember kiemeli, hogy nem szabad a zaklatást az internet termékének tekinteni, az „eredeti” változat, a „bullying”, a többség számára már ismert. Talán ezzel a szituációval illusztrálható: nagydarab srácok a mosdóban körbeállják a vékonydongájú kölyköt, megszabadítják a téliszalámis zsömléjétől, esetleg sípcsonton is rúgják. Ennek a kevéssé bátornak tetsző tevékenységnek teremtett új miliőt az internet: azok, akik rendszeresen megfélemlítették védekezésre képtelen társaikat, az online felületen fizikai kontaktus nélkül is folytathatják „munkásságukat”. Sőt a névtelenség mögé bújva akár radikálisabb nyelvet is használhatnak.

– A cyberbullying elnevezésében hasonlít a klasszikus zaklatásra, ám empirikus adatok bizonyítják, hogy az előbbi érzelmileg sokkal megterhelőbb. Ennek az az oka, hogy sokkal nehezebb elmenekülni, mivel nem kapcsolódik konkrét helyhez, az iskolához. És nagyon fontos, hogy a megalázás nem marad néhány ember titka. Súlyosbíthatja a célpontok helyzetét, hogy nem feltétlenül ismerik az agresszort, aki, ha akar, anonim marad – magyarázza Ujhelyi.

Christopher P. Barlett, az Iowai Egyetem kutatója cikkében arra mutat rá: a zaklatás mindkét formáját ugyanolyan okok motiválhatják. Ám lényeges differencia, hogy az offline környezetben mindig fizikai fölényben vannak az agresszorok, míg az online közegben ez nem feltétlenül igaz. Akár alacsony státusú, gyenge fizikumú srác is agresszorrá válhat, s az iskolában ritkán megtámadott, a társadalmi elitből érkező, erős fiatal is célpont lehet. Nem csupán ebből a szempontból van jelentősége a követlen kontaktus hiányának. A hiátus miatt a támadó nem látja az áldozat fájdalmát, ezért kevésbé érzékeli, milyen hatása van tettének. Domonkos egy hazai esetet idéz fel: egy kisebb csapat verte meg a védtelen társat, a nézők egyike videóra vette az eseményeket, és a felvételt azonnal feltöltötte a You-Tube-ra, ahol aztán bárki megtekinthette a filmet… Sokan „lájkolták” is a posztot, s ők máris az agresszorok társaságában találták magukat. Jellemző adalék, hogy később a „piszkos munkát” elvégző fiatalok egyike azt mondta, a „nyilvános vetítés” túlzás volt. Azaz lényegében súlyosabb cselekedetnek ítélte a publikálást, mint magát a verést.

– Fontos megérteni, hogy minden olyan nyilvánosságra hozott információ, amelynek közléséhez az érintett nem járult hozzá, lelki sérülést okozhat – szögezi le Domonkos. Ilyesmi lehet akár hétköznapi eset is: például a nyaraláson készített, ártatlannak gondolt fénykép feltöltése. A testképével elégedetlen serdülő nem örül annak, ha fürdőruhás fotója megjelenik a közösségi médiában. Nem szólva arról, hogy a kép megosztásával, kommentálásával zaklatás is kezdődhet.

Bár az eddigiek alapján komolynak mutatkozik a veszély, az elhárítás nem feltétlenül bonyolult. Azokban az esetekben, a amikor az áldozatok segítséget kérnek, szinte mindig „happy end” a sztori vége. A közeg azzal segíthet, hogy nem lájkolja, nem osztja meg az olyan tartalmakat, amelyek valaki számára megalázóak lehetnek. Nem ritka, hogy rendezett körülmények között élőknek is a telefonos segítség a megoldás, mert a kamaszok nem szívesen beszélnek efféle problémákról a szülőknek vagy a tanároknak. Éppen ezért igen ellentmondásos, hogy a jelenséget tárgyaló s a megelőzést célul kitűző honlapok többsége a felnőttek e csoportjait célozta meg, miközben alighanem a fiatalok, a kortársak felkészítése volna a legfontosabb. Igaz, az idősebbekre is sokszor ráférne egy előadás a tárgykörben.

Tudniillik a rizikó minimalizálását csöppet sem segíti a felnőttek online felületen mutatott magatartása. Domonkos felhívja a figyelmet arra: megannyian posztolnak gyűlölt politikusokat megalázó helyzetben vagy éppen kötéllel a nyakában ábrázoló képeket, amelyeket igen agresszív kommentárral toldanak meg. Arról ilyenkor megfeledkeznek, hogy fiatal ismerőseik számára mintaadók lehetnek, s ha az online „viselkedés” elfogadott formájának látszik az agresszió, akkor a példa ragadós lehet. Ha később a diák a tanárjáról készült mémet tölti fel, az aligha szólhat érte, aki másokról rendre hasonló formában nyilatkozik.

– Csöppet sem meglepő, hogy a felnőttek nincsenek felkészülve a helyzet kezelésére, nem mérik fel tetteik súlyát, mert szocializációjukhoz nem tartozott hozzá ennek a közegnek a megismerése, a megtanulása – mondja Domonkos. Ennek az eredménye, hogy ma több generáció közösen tapasztalja meg a veszélyeket s keresi a megoldásokat a kockázatok csökkentésére. Pedig a kihívás korántsem komplex: ahogyan a szülő a játszótér használatára is megtanította a gyerekét, úgy kell eljárnia az elektronikus világ esetében is. Azt a leckét ma is mindenki felmondja, hogy idegen bácsitól nem fogadunk el cukrot, bélyeget a suli előtt. Ehhez hasonló tananyag, hogy nem küldözgetünk félmeztelen képeket ismerősöknek, s nem alázzuk meg társainkat meggondolatlan publikációkkal.

Ez már csak a kiberzaklatás lehetséges következményei miatt is fontos: nem csupán a tragédiákat említhetjük meg, hanem azokat a vizsgálatokat is, amelyek szerint az áldozatok könnyebben nyúlnak droghoz vagy alkoholhoz, Amerikában esetleg táskájukba rejtett fegyverrel indulnak iskolába. Robin D’Antona, Meline Kevorkian és Ashley Russom a Journal of Social Sciences című folyóiratban közzétett tanulmányában hangsúlyozza: a szülőknek a megelőzésre kell törekedniük. Mind több gyereknek van okostelefonja, s tudniuk kell intelligensen használni a készüléket. Fontos megérteni, hogy a tiltás nem megoldás. (Sőt sokszor veszélyforrás: az áldozattá váló kölyök azért nem számol be negatív élményeiről, mert fél, hogy eltiltják a számítógéptől.) A világháló remek lehetőség a kapcsolatteremtésre, a tudás megszerzésére, a feladat az, hogy a fiatalok felkészüljenek a technológiai környezetre, amelyben boldogulniuk kell.

Ha pontosan tudják, milyen magatartásformák az elfogadottak, ha kialakulnak a közösségi média használatának normái, a közösen elfogadott irányelvek, akkor a srácok tudják majd, miként reagáljanak a különböző helyzetekben. Így tisztában lesznek azzal is, mit kell tenniük, ha áldozatokká válnak, vagy áldozatokat ismernek meg. (Egyébként a segítség megérkezéséig hatékony eszköz a támadó ignorálása is, s a későbbi eljárás miatt fontos a „támadó tartalom” mentése.) A szakemberek nem győzik ismételni: nem megijedni kell, hanem megérteni a problémát, s reagálni a kihívásra. Azt is újra elmondják: nem az internetnek köszönhető a zaklatás, hanem az agressziónak, így a társadalom aktuális állapotának. Az online közeg éppúgy csak terepe a jelenségnek, ahogyan az iskola vagy az utca. Ahogyan Domonkos összegez: – Ha egyszer valami új miliőt ismerünk meg, a probléma ott is megjelenik majd. Nincs új a nap alatt: nem az ember változik, csupán a környezete.