A kultúrpesszimizmus bajnoka
És egy olyan országban, ahol – folyosói hírek szerint – a vendéglátó Budapest főpolgármestere kétségek között vívódott: elmenjen-e parolázni a díszvendéggel, Európa egyik leghíresebb francia írójával, Michel Houellebecqkel (tessék csak nyugodtan „velbek”-nek ejteni), átadja-e neki a Budapest Nagydíjat, hiszen ez az ember pornográf hírében áll, azt is mondják róla, cinikus és kiégett, hajjaj, szóval egy dekadens alak. Végül úgy döntött, hogy – korábbi ígérete ellenére – nem megy el. Helyettesét küldi.
Hátha még azt is hallotta volna, hogy a vendég az író Forgách Andrással folytatott pódiumbeszélgetésen olyan blaszfémiára vetemedik, hogy ő nem érzi magát francia patriótának. Mert bár Írországból és Spanyolországból, ahová elmenekült korábban a világ, no meg a megkopasztó adózás elől, tizenkét év után visszatért, Franciaországot mégis olyannak találja, mint egy szállodát. És egy szállodában az ember szeret kényelmesen élni... Mondott persze szaftosabbakat is. Különösen a beszélgetés vége felé, amikor elveszni látszott magára erőltetett türelme, hiszen halálosan unja már az interjúkat, amelyek alapján zseniális botrányhősnek tekintik.
Azt kezdte fejtegetni, hogy a legszínesebb szerzőnek Sztálint tartja, a Corneille-összes mellett a Sztálin-összes is ott van a könyvespolcán – no persze a színesen azt érti, hogy amolyan vásárian tarka-barka, és ettől pihentető. Mármint egy-egy Houellebecq-regény megírása után, föltehetően. Korábban azért is kedvelte Sztálint, fűzte hozzá, mert sok anarchistát megöletett, és néki az anarchista gondolatvilág ellenszenves volt, mert nem szereti a rendetlenséget, de utóbb rájött, ez legfeljebb az orosz anarchistákra igaz, a többieket félreismerte. A környezetvédőket sem szereti, mert úgy látja, bennük a szélsőbal és az antiszemiták fognak össze, és szerinte a természet „jól lett megalkotva”, de nem törődik az emberrel, ezért őt fölháborítja a természetimádat, különösen a gyakorlati életben idegesíti, hiszen hovatovább már nem lehet rágyújtani nyilvános helyen Franciaországban. És miközben ezt mondta, egykedvűen pöfékelt a színpadon, gomolyagot eregetve elektromos cigarettájából.
Egy szó, mint száz, valamiféle ellenkultúra bajnokának tűnhetett föl az író első budapesti bemutatkozásán, annak ellenére, hogy írói debütálása nálunk az Elemi részecskékkel történt, és sem ez, sem a később magyarul a Magvetőnél megjelent regényei: az Egy sziget lehetősége, A térkép és a táj, A csúcson vagy a most megjelent Lanzerote (kritikánk a 15. oldalon) sem úgynevezett ellenkulturális mű, inkább kultúrpesszimista alkotás, a fogyasztói kapitalizmus értékrendjéből való kiábrándulás lenyomata. Az is meglepően hangzott, hogy magát a szíve mélyén költőnek tartja. Bár valóban költőként kezdte irodalmi működését – amúgy informatikus –, ám jó ideig csak a regény műfaja érdekelte, de éppen e beszélgetés előtti napon ismét verskötete jelent meg Párizsban, címe Forgách András hirtelen fordításában Az utolsó folyópart konfigurációja.
Híressé vált regényeiről szólva a szerző megjegyezte, ezekben a lírával ellentétben egyéni sorsokról lehet beszélni, ki lehet bontani a figurákat (sosem a sztori a lényeg!), ami azért is fontos, mert a rossz emlékű XX. század óta már nem a születés határozza meg az egyéni sorsot. Egy regénymegírását sokszor azért követi a következő, vélekedett, mert az előző mű tökéletlen, például hiányos a figura jellemzése, mint az Elemi részecskékben az élet értelmét a szexben kereső Bruno alakja. Ezért is szerencsés – tanácsolta – időrendi sorrendben olvasni a regényeit. Ami pedig a műveiben megjelenő szexjeleneteket illeti, tagadta, hogy őt a halál mellett a szex érdekelné elsősorban, inkább a szeretet és a gyász. A halált jól lehet leírni, tette hozzá, ellentétben a szexszel, példáként említve Dosztojevszkij egyik írását arról, ahogy egy halálraítéltet a vesztőhelyre visznek.
Houellebecq karaktere nem volna teljes, ha nem kacérkodott volna a filmmel. Részt vett A harc területeinek kiterjesztése című rövidebb könyvéből készült mozi forgatókönyvének megírásában, de maga is forgatott Spanyolországban. Tökéletes kudarcnak nevezte az Egy sziget lehetősége adaptációját, elsősorban azért, mert ez a leghosszabb regénye, amelynek a megfilmesítése eleve problémát okoz, és hiányzott belőle a párhuzamos történet. Inkább a gondolatokat forgatták le,mint a sztorit, említette,megjegyezve: „Amikor írok, egyedül vagyok, a filmezésnél sokan voltunk, de tetszett, hogy én voltam a főnök.” Ennek ellenére nem gondol újabb mozgóképi kirándulásra.
