Ezekkel a szavakkal mutatja be ezt a spanyol fennhatóság alatt lévő atlanti-óceáni, egyébiránt – legalábbis az író szerint – minden tekintetben „gyöngécske ütőkártyákkal” rendelkező szigetet Michel Houellebecq kisregényének főszereplője, egyben elbeszélője. A mű nem új keletű, olyan értelemben véve egészen biztosan nem, hogy eredetileg tizenhárom évvel ezelőtt jelent meg, és írójának prózai munkái sorában közvetlenül a világsikert meghozó Elemi részecskék című regényt követte, azonban megelőzte a leginkább botrányosnak kikiáltott A csúcson-t, valamint természetesen A térkép és a táj címűt is, mely utóbbiért Houellebecq megkapta a legrangosabb francia irodalmi elismerésnek számító Goncourt-díjat.

Azért szükséges pont ezt a két regényt megemlítenünk, mert a Lanzarote egyes, itt még csak felvázolt, körvonalaiban létező elemei voltaképpen ezekben a későbbi művekben teljesednek ki vezérmotívumokká. Ahogy A csúcson-ban, itt is turizmusról van szó, még ha nem is szexturizmusról, azt ugyanis az elbeszélő mindjárt a kisregény elején, az utazási irodában, a célhely kiválasztásakor kijelenti, hogy „nincs kedvem baszni”, ezért például mondjuk Szenegál még csak útitervként sem jöhet szóba. Ami persze – mármint a kedv kérdése – nem jelent végleges elhatározást, elvégre a Lanzarote-ból sem hiányozhatnak a Houellebecq-művek egyik jellegzetes „védjegyének” számító naturális és részletes szexleírások, még ha ezúttal már csak terjedelmi okoknál fogva sem tocsogunk annyit a testnedvekben. Aki pedig esetleg nem olvasta

A csúcson-t, és nem hallott annak utórezgéseiről, most bizonyára csodálkozva fogadja a lépten-nyomon visszatérő iszlám- és arabellenes kiszólásokat. Az elbeszélőről egyébként ezúttal viszonylag keveset tudunk meg, annyi azonban bizonyos, hogy A térkép és a táj főszereplőjéhez (na és Houellebecqhez) hasonlóan ő is prototípusa a kiábrándult értelmiségi figurájának, amelyből egyébként az elmúlt hónapokban egy blogból kiindulva internetes mém lett.

A főszereplő 2000. január 9-én indul el vakációzni – természetesen szóba kerül az emlékezetes polémia is, miszerint melyik esztendőben is kezdődik az új évezred, a tévében követett vitának az elbeszélő a maga részéről azzal az érvvel vet véget, hogy „2000 kettessel kezdődött, ezt a vak is láthatta” –, és miután lesújtó megállapításokat tesz a különböző nemzetek turisztikai szokásaira, valamint az Egyesült Államok uralta – és ily módon kretének által irányított – világköztársaságra, Lanzarote szigetén megismerkedik egy Rudi nevű elvált, luxemburgi születésű belga rendőrrel, valamint egy kedves német leszbikus párral. (Jut eszembe: az ország neve magyarul nem Luxembourgnak írandó, a fővárost írjuk így.)

A rendőrrel kirándulni megy – a kiruccanás megállapítása szerint olyan élmény volt, mintha egy metafizikai westernfilmbe csöppentek volna bele, kár, hogy ennek mibenlétéről több nem derül ki –, a lányokkal pedig (nem lepődünk meg) szexuális kalandokba keveredik, amibe a búskomor Rudi, hiába invitálják, nem óhajt beszállni. Őt egészen más érdekli, hogy pontosan micsoda, azt nem áruljuk el, nem akarjuk lelőni a poént. A kisregényben egymást érik a kiábrándult értelmiségi figurájához tökéletesen passzoló megállapítások, mint például „tengerparti üdüléskor, ahogy különben az életben is, az egyetlen igazán csodálatos pillanat a reggeli”, vagy hogy „nagyon jól el lehet éldegélni úgy, hogy nem várunk semmit az élettől”.

Michel Houellebecqről lépten-nyomon elmondták már, hogy afféle irodalmi fenegyerek, akiért vagy feltétel nélkül rajongani lehet, vagy pedig utálni és megbotránkozni rajta (nagyjából ugyanez igaz a könyvfesztivál korábbi díszvendégére, Bret Easton Ellisre is, utóbbi egyébként twitteres oldalán méltatta a francia írót, akit amúgy egyesek már korábban is az európai Ellisnek kiáltottak ki). Ez az egy órácska alatt elolvasható kisregény végeredményben gond nélkül hozza mindazt, amit a fenegyerekektől, konkrétabban, jelen esetben Houellebecqtől várni lehet. A rajongók bizonyára nem fognak csalódni. Ugyanakkor a kiábrándult értelmiségi mintha saját magát is megfricskázná, amikor azt mondja, hogy „az embert fiatalon elszórakoztatják az abszurd dolgok, egy bizonyos kor után azonban fárasztják”. Abszurd alatt értsünk ezúttal tabudöntögetést, és gondolkozzunk el rajta, hogy mi jöhet azután.

Magvető, 96 oldal, 2290 forint Ford.: Tótfalusi Ágnes