Turkáló a kultúrházban
Az államtitkár ezután sorolni kezdte azokat a kulturális területeket, ahol a kormányzat szerinte jó úton halad. Nagy változások történtek a komplett magyar kulturális intézményrendszer területén, így pél dául a közgyűjtemények, a levéltárak, a múzeumok, a könyvtárak szisztémájának átalakítása esetében. További, ezzel összefüggő örömhírt is közölt Halász: a vidéki kultúrházakban „egyre kevesebb a turkáló”, ami nem kis részben ugyancsak a szerkezeti átalakításnak, a tartalmi odafigyelésnek köszönhető. Nemcsak a már meglévő intézményeknek jut kiemelt anyagi figyelem, mondta az államtitkár, pél dául a 37 milliárdos támogatásra utalva, de az állam komoly szerepet vállal új intézmények létrehozásában is.
„Az első Orbán-kormány idejére mindannyian emlékszünk, hiszen nagyon jó időszak volt az is” – folytatta Halász, aki szerint a kulturális rendszerváltás már akkor elkezdődött, „csak nem tudtuk befejezni.”
Az államtitkári előhang után kerekasztal-beszélgetés kezdődött Fekete György, L. Simon László, Kukorelly Endre és Békés Márton részvételével, G. Fodor Gábor vezetésével.
Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke nemigen szereti a kultúrpolitika kifejezést, inkább stratégiaként gondol erre a területre. Hiszen míg a „politika a politikusok dolga”, a stratégia felállítása össztársadalmi feladat. E stratégia legfontosabb alappontja Fekete szerint a vízió. A víziók valóra váltásához pedig együttműködés szükségeltetik – fejtette ki az MMA elnöke, aki úgy véli, elfelejtettünk kérdezni, majd meghallgatni a válaszokat. A fő kérdés szerinte, hogy az elmúlt években eleget működtek-e úgy együtt az intézmények, hogy a rendelkezésre álló pénz elég legyen a működésre. A vezetők tanuljanak meg kérdezni, eszmét cserélni, együtt kidolgozni az alternatívákat – hogy az intézkedések konszenzuson alapuljanak.
Békés Márton, a Kommentár szerkesztője, a Jobbklikk főszerkesztője szerint megengedhetetlen, hogy ne legyen kulturális politika, de mindjárt ki is emelt egy vadhajtást: a Kerényi Imre-féle Nemzeti Könyvtár Venesz-szakácskönyv újrakiadását, mely könyvet kártékonynak tartja a magyar gasztrokultúra szempontjából. „Ennyi erővel Nyers Rezső vagy Fock Jenő írásait is ki lehetne adni”, fogalmazott.
Az értékvitákról szólva Fekete György elmondta, nem személyek, hanem művek egészséges vetélkedésében hisz, ami végül az esélyegyenlőtlenséget is kiegyenítheti. L. Simon szerint az egységes nemzeti kánonképzés ideje lejárt. Korunk kultúráját „az egymás mellett létező kánonok interakciója” mozdíthatná előre – a fő kérdés tehát, hogyan érhető el ez az együttműködés. Nemcsak politikailag, de poétikailag is különböző kánonok vannak, mondta erre Kukorelly Endre, hozzátéve, hogy nemcsak kompetícióra, de kooperációra is szükség volna.
Vidnyánszky Attila úgy látja, például a Magyar Teátrumi Társaság létrejöttének következtében „oldódik a gyilkos igazodási vágy”, és ma szabadabb a magyar színház, mint tíz évvel ezelőtt.
A volt kulturális államtitkár az elmúlt évek egyik legszürreálisabb vitájaként említette, hogy a politikai államtitkárok szokásos ülésén hosszas vita folyt Nyirő József életművéről – persze nem mindenki egyforma kompetenciával szólt hozzá a vitához. L. Simon ezzel, úgy éreztük, néhány vita pszeudostátuszára utalt. Az álvitákra. Úgy látja, még mindig sérelmi politika mentén próbáljuk orvosolni a bajokat, ezek a viták pedig a fontos dolgokról terelik el a figyelmet. A legfontosabb kihívást abban látja: tovább tudjuk-e majd adni a műveltséget. Hogyan tudjuk a virtuális terekből a valóságos kulturális terekbe hozni az éppen felnövekvő generációkat? Vagyis nem az a kérdés, ki van velünk, és ki nincs. Ha csak erre a szekértábor-logikára figyelünk, „úgy, ahogy van”, mindent el fogunk veszíteni –hiszen nem lesz értő közönség. Közben Magyarország technológiai értelemben is abszolút versenyhátrányban van, például az internet lefedettség vagy a digitalizációs kihívások tekintetében...
Fekete György úgy vélte, az alkotóművészeket nem a kánonok érdeklik, hanem az, hogy megkapják-e itthon a működésükhöz szükséges feltételeket. L. Simon László ezt cáfolta, hiszen a művészek hiúk, „nincs ebben semmi ciki”; a feltételekről szólva pedig elmondta, a nyomorgó művészek támogatása nem esztétikai, hanem tisztán szociális probléma. Hozzátette: felháborító, hogy művészek tömegeit nem érdekli, hogyan és miből él ma az ország. „Az elmúlt húsz évben kevesebb pénzt fordítottunk a kultúrára, mint amennyit szerettünk volna – de mindig többet fordítottunk rá, mint amennyit a magyar költségvetés elbírt volna. Ezzel szembe kell nézni” – mondta. A kulturális finanszírozásnak szerinte minőségi elvek szerint kell történnie.
Békés Márton a dualizmus korában lezajlott értékvitákhoz hasonlította a mai helyzetet – a viták színvonalát tekintve mindenképpen a XIX. század jön ki jobban az összevetésből szerinte. Ő egyébként a „tízmillió kánonnak” örülne leginkább.
Kukorelly Endre író elmondta: „a magyar kultúra világszínvonalú” típusú ressentiment-októl kellene megszabadulni, az ezzel együtt járó frusztráltságtól, a „kompenzatorikus, jammeroló attitűdtől”.
Végezetül minden résztvevő arról beszélt, a kultúra emberének igenis van felelőssége ma is, de ezt a felelősséget csak akkor tudja gyakorolni, ha kérdezik, ha párbeszéd alakul ki nagyon konkrét kérdések mentén. A kultúrában való részvétel máris politikai tett. S az a kultúrszereplő, aki érez magában erőt, affinitást, igenis képviselje területét a politikában is.
