Mint gáztömör vegyvédelmi ruhába öltözni zuhanyozás előtt. Ennek éppen annyi értelme van, mint megtekinteni a Viasat3 Észbontók című produkcióját. Pedig a príma marketing miatt sokan voltak kíváncsiak a premierre. A debütálás előtt vírusvideók terjedtek, s e filmeken az egyetemes hülyeségtörténelem leghíresebb epizódjaival konkuráló jeleneteket láttunk. Párosok ültek egy pamlagon, és felfoghatatlanul stupid disputát folytattak triviális dolgokról. Ezek megtekintése után találgattunk szépen, milyen szerepet kap majd a műveletlenség az új produkcióban.

Aztán kiderült: arra épül.

Tudniillik az adásban mélyelemzéseket hallhattunk arról, hogy a frigid szó azok azonosítására szolgál-e, akik magasan hordják az orrukat, esetleg a csigatészta szinonimája. Mi több, komolynak tetsző értekezés eredményeként a játékosok egyike Görögországba pozicionálta a vénuszdombot. A további példák felsorolásától – agysejtmentő programunk direktíváinak megfelelően – eltekintünk.

Azt azonban nem tagadjuk, a bevezető videókon elszórakoztunk, s tán még a legfegyelmezettebb tömegkultúra-kritikus is megengedett magának egy halvány mosolyt. Ám akkor már nem volt ok a vihogásra, amikor konstatáltuk: az attrakció a műveltség antitézise és ünneplése.

Másként lehetetlen interpretálni, hogy Kovács Áron műsorvezető azzal a bejelentéssel kezdi tevékenységét: a vetélkedőben egyetlen résztvevőnek sem kell tudnia a választ a vonatkozó kérdésekre, elég azt eltalálnia, a másik tudja-e a jó megoldást. Az úgynevezett játék úgy épül fel, hogy két csapat – ezúttal a küzdősportos fiúk és a rúdtáncos lányok egysége – tippel arra: a külön szobába zárt butaságkommandók helyes felelettel jelentkeznek-e. És a társulatok akkor kapnak pontot, ha eltalálták, hogy az illetékesek tudták-e a választ.

Ennyi.

Mintha a tévés cégek a futballsport közvetítései alkalmával arra koncentrálnának, hogy mind többször mutassák főműsoridőben a következetesen lyukat rúgó ügyetlen balbunkót a megye II-ből, aki bónuszként rendre seggre is esik. Vagy ha az esti közéleti műsorok helyett kerületi pártaktivisták – rumízű szeszes ital mértéktelen fogyasztása következtében kialakuló – lökdösődését sugároznák a közmédiában.

De még ha el is tekintenénk attól a tévképzettől, hogy a butaság önmagában szórakoztató, akkor sem találhatnánk semmiféle pozitívumot a tartalomban, mert ötlettelen, vontatott és szánalmas.

Az utóbbi jelzőt már csak azért is kiérdemli, mert azzal kábít, hogy a műsor „a bennünk lévő előítéletekkel játszik – például tudhatja-e egy csinos lány a választ egy focival kapcsolatos kérdésre?” Ebből legföljebb az derül ki, hogy az alkotók nem túl tájékozottak e problémakörben, amennyiben nem játszanak az előítéletekkel, hanem minden pillanatban mélyítik azokat „a nagy mellű szőke nő buta” tematikától egészen addig, hogy az erős sportos fiúk rivalizálnak a rúdtáncos lányokkal. Amúgy az izmos fiúk jókat nevetgélnek a szereplőkön, hogy most a szexizmus feltűnését már ne is vizsgáljuk megnyilvánulásaikban. Csak csöppet árnyalná a képet, ha például Gyurgyák János történésszel és Lovász László matematikussal tereferélnének a mit hogyanról. Meglehet, ők még nem érezték magukat szellemi törpének, de akkor most szólunk: ez csak azon múlik, ki mellé állunk. Ez a műsor arra épít, hogy sokan szeretnek a legkisebb mellett posztolni, hogy aztán óriásnak érezzék magukat. Ez nem feltétlenül rossz feltételezés a ráció tagadásának reneszánsza idején, de a műsorkészítőktől csöppet nagyobb ambíciót várnánk annál, mint hogy arra biztatják a nézőt: hétről hétre röhögjön azon, hogy ki mit nem tud.

Az azonban kétségtelen, hogy az ész trónfosztásáért vívott harcban eldöntötték, melyik oldalra állnak, így indokolt, hogy Észbontóknak nevezték el a műsort. Elvégre hisznek abban: a hülyeség a legkelendőbb termék a kortárs nyilvánosságban. Mentségükre szóljon: nem ők találták ki. Aki nem hiszi, hallgasson meg egy politikai kampánybeszédet.