A mindennapok drámáiról - csak könnyedén
„Amikor megkerestek, már kész volt a forgatókönyv, és a pénz is rendelkezésre állt, így egészen csalódottak voltak, amikor kapásból nemet mondtam a felkérésre” – mondta lapunknak Fernando Meirelles, akit riói otthonában értünk utol telefonon. A rendező elmondta, hogy akkoriban gőzerővel dolgozott a Janis Joplin életét feldolgozó filmtervén, ezért mondott nemet az amúgy neki is tetsző feladatra. Aztán néhány héttel később csődbe ment a Joplin-produkció, amit szinte az összes nagy nemzetközi szaklap hírül adott, így a 360 producerei újra felhívták a rendezőt. Meirelles pedig, friss munkanélküliként, örömmel vetette bele magát a munkába.
Már csak azért is, mert nagyon különböző volt a téma és a forma, mint a korábbi filmjeié, illetve arra a kontrasztra való törekvés is idegen volt neki, hogy a nagyon komoly és drámai, ugyanakkor a mindennapokra jellemző cselekményt könnyeden, játékosan, sőt olykor komikusan tálalja a mozivásznon. Arra a kérdésünkre, hogy nem riadt-e meg, nem félt-e attól, hogy a számos helyszínen és cselekményszálon mozgó sztorit nehéz lesz koherens egésszé formálnia, a filmes elismerte, hogy eleinte nem érzett dilemmát emiatt, de amikor befejeződött a forgatás, és nekiállt a vágási folyamatnak, valóban megrettent. „Ha nem tudsz elég játékidőt adni egy-egy karakternek, akkor a közönséget nem fogja érdekelni a sorsuk, ezért elképesztő nehéz volt minden egyes jelenet összerakása” – mondta Meirelles. Egy-egy klasszikus mozifilm esetében a konfliktus előtt kell ugyanis „megszerettetni” a figurákat, erre pedig most egyáltalán nem volt idő.
„Nemcsak munkatársak vagyunk, hanem nagyon jó barátok is, mindezen túl ő Az elszánt diplomatáért kapott Oscart, de ez nem jelent semmit munka közben” – mesélte Meirelles arra a kérdésünkre, hogy könnyebb volt-e együtt dolgoznia Rachel Weisszel, mint azokkal a színészekkel, akikkel most találkozott életében először. A forgatás alatt egyébként nagyon fontos szerepet kapott az improvizáció, még a matematikus precizitásával dolgozó Sir Anthony Hopkins is benne volt ebben a játékban. Éppen az a rendező kedvenc jelenete, amikor Hopkins az anonim alkoholisták gyűlésén vesz részt, mivel a színész ragaszkodott hozzá, hogy ott improvizálhasson. Sőt a veterán aktor azért vállalta el a szerepet, mert magát alakíthatta benne – korábban ő is komoly alkoholproblémákkal küzdött, és a gyerekével való kapcsolata sem volt felhőtlen. A filmes szerint ez egyfajta terápia is volt a színésznek, aki valamiféle önvizsgálatot is végrehajtott ezzel a „múltbéli utazással”. Harminc éve nem ivott egy kortyot sem, de a mai napig jár az anonim alkoholisták gyűlésére, ez a mindennapi életének része.
Fernando Meirelles a leghíresebb filmje, Az isten városa kapcsán elárulta, hogy a 2002-es premier óta nem nézte meg újra. „Talán majd húsz év múlva, ha már retrospektívem lesz egy fesztiválon” – húzta alá. Mindazonáltal a direktor tudja, hogy mindig is ez lesz a legfontosabb filmje. Húsz évet készült a forgatásra, megváltoztatta az életét – és nem gondolja, hogy egy ilyen „csoda” még egyszer előfordulhat. Az interneten szárnyra kapott hírek szerint rendezne egy részletet a Rió, szeretlek című szkeccsfilmben, de most úgy látja, hogy egy másik munka miatt mégsem fogja elvállalni. Ez pedig a Nemesis nevű produkció, amely Bobby Kennedy és Onassis kapcsolatáról szól majd, és szeptembertől épp Budapesten forognak azok a jelenetek, amelyeket a moziban majd párizsiaknak hisz a néző.
