A privát tizenkilencedik század
Teljesebbek, elegánsabbak, ha tetszik, eurokonformabbak, mint a folytatás. Mert akárhogy is, a látványos, bőséges és jól tagolt gyűjtemény a tizenkilencedik század, a hazai festészeti kultúra alakulását mutatja hiánytalanul. Nemcsak Kisfaludy Károly ivó figurájának ügyetlenségével (persze őt inkább az írói életművéért becsüljük), Kovács Mihály és még annyi más portréinak gyönge kézanatómiájával, hanem annak bemutatásával is, hogy a nemzeti művészet nálunk portréban született. Nem tudni, mennyi hiúság, mennyi ősöktisztelet és mennyi honfiakarat kellett hozzá, de tény, hogy arcképfestészet nélkül nem lett volna művészeti élet ebben az akadémia, kiállítás és vásárlóközönség nélküli hazában. Olyan finom, tűnődve klasszicizáló nélkül, mint a Donát Jánosé, meg olyan bumfordian mesterkélt nélkül, mint Brocky Károly két csoportképe Medgyaszay István négy fiáról, s külön négy leányáról.
A magángyűjtemények és így kiállításaik mindenkori erénye, hogy titkolt, alig ismert remekekkel lepnek meg. Ki tudta a tulajdonoson kívül, hogy a legfeljebb városképei miatt emlegetett Szentgyörgyi János pompás, még mindig barokk, de egészen mesteri virág-dinnye csendéletet festett már 1834-ben, és hogy a nemzetőrportréval híressé vált Borsos József ilyen káprázatos bál előtti jelenetet ötvenegyben, az önkény kellős közepén?
Ez a kiállítás a magánszféra kiállítása. Nemcsak annyiban, hogy a megerősödött, mondhatni, újra hatalommá vált magángyűjtő-társadalom felhalmozott értékeit tárja fel, hanem abban is, hogy ezek az értékek jobbára intimebbek. Az utolsó magángyűjtő, aki nemzeti-történelmi tablókat vásárolt, a nagy és tragikus Ernst Lajos lehetett, társai és a maiak már csak méretokokból is hagyták-hagyják ezeket a közgyűjteményekre. Így ismerhető meg az a Keleti Gusztáv, akinek tépett fenyőkkel teli tájára már nem kellett az „A száműzött kertje” honfibús címet ragasztania, és az a Molnár József, aki az Aligai szakadékban fenséges meredélyeket láttat negyven évvel a Dezső vitéz teátrumi élő képe után.
Igen, van a jobb sorsra érdemes Kiss Bálint is a török–magyar csatajelenetével, amelyen a vitézek a körhinták ló figuráin vágtatnak. De itt ez a kuriózum, és az oválissá formált harmadik teremtől kezdve nincs szükségünk nemzeti elnézésre, hazafias megértésre. Pál László erdőrészlete robban, és erdei útja a keserű, horzsolt zöldjeivel lenyűgöző, és továbbra is csodálkozhatunk azon a megfejthetetlen kiteljesedésen, amelyre ez a többszörös hátrányból induló piktúra 1875-re eljutott. A Poros út I.-hez, amely Munkácsy festőgéniuszát mutatja, és e géniusz alkuihoz, amelyre szalonvásznán kívül az a zsáner is emlékeztet, amellyel az akkor Munkácsy-inas ifjú Rippl-Rónai igyekezett – ügyetlenül – a mesterhez felzárkózni.
Sok az ismert kép. Nem volt titok, de most figyelünk fel rá, hogy Ferenczy Károly-kiállítást nem lehetett volna rendezni magántulajdonú Válás és virágokat gondozó lányok nélkül, ám az ilyesféle bemutatók külön ajándéka az a Változat a Madárdalhoz, amely Ferenczy kékeszöld aljnövényzetével és egészen ritka virágszőnyegével varázsol el.
Eddigre a magyar művészet olyannyira emancipált, hogy hatásvadászatra, behízelgésre is telik. Nincs a hivatásos gyűjtemények és a nemzeti tudatok fősodrában, de idetartozik és itt van jó helyen Margitay, aki nemcsak szégyentelenül anekdotikus, de arra is ügyel, hogy a kék szalagos kisleánynak oly bájosan hiányozzék a középső foga, meg Bruck Lajos, aki profi módon hízeleg nekünk pirosított arcú, pirosított szájú anyukát és ugyanolyan gyermeket az oly édesen rendetlen csíkos zoknijával.
